A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fülöp Lóránt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fülöp Lóránt. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. október 11., csütörtök

Tulipánok, ellenfényben

Tulipánok - ellenfényben
Olyan ez a cím számomra, mint egy költemény. És mindjárt kíváncsi leszek a címet megtestesítő fotóra. Az agyagfalvi Fülöp Lóránt lyukkamerás krokijai között találni. Tavaly márciusban már jeleztem, hogy Flórián Csaba blogján vettem tudomást lyukkamerás képek készítéséről, s az egyszerű, ízig-vérig történelmi módszer újrafelfedezése és kísérleti felhasználása, mint látni, ragályos.

Fülöp Lóránt lyukkamerás világán is látni, hogy minden fátyolos, fényfürösztött, lágy és grafikusan lényeglátó: csak az ragad meg a fényérzékeny papíron, amit föltétlenül fel kell mutatni ahhoz, hogy ne a szikrázó fehérség szúrja ki a szemünket.Az objektív nélküli, csakis az optika alaptörvényét igénybe vevő képlátás és -rögzítés akár egyszerű divat is lehet azok kezén, akik nincsen amit kezdjenek idejükkel. Látnivaló, hogy Lóránt kísérletezik. Képei elemzésre valók, tanulságok levonására. Amelyeket aztán, az Elemlámpa blog szerzője akár digitálisan is hasznosítani tud.


2012. január 24., kedd

Kísértő disznóvágások

Régóta őrzök egy képet. Analóg, fekete-fehér. Még a múlt században készült. Szerzője Bálint Zsigmond (Marosvásárhely). Értéke fikarcnyit sem fakult - sőt nőtt a szememben ennek a fotónak. Egyetlen kompozícióban foglalja össze, minimális külsőséggel azt, amire disznóvágásaink redukálódnak: feldolgozni az Állatot, míg megmarad ígéretes, szalonnába öltözött külső burka és vicsorító koponyája, mely úgy, lecsupaszítottan, megkínzottan, kimunkáltan is daccal üzen...

Fotó Bálint Zsigmond
Nemrégen, agyagfalvi Fülöp Lóránt blogján bukkantam ismét a témára, líraian groteszk feldolgozásban: a képen minden a legnagyobb harmóniában, békében, a képelemek kellemetesen illeszkednek, s szinte a nótaszó is megszólal bennünk, ahogy a zenészek néhai Disznó Uraság nótáját húzzák. A képi másság ellenére, a két fotó bennem szorosan összekapcsolódott.
Fotó Fülöp Lóránt
A napokban láttam meg Ádám Gyula friss képei között ezt a disznótoros trófeát, ami szinte-szinte az első replikája - ezúttal színesben. Minden ízében önálló üzenetet hordozó vallomás, mely egyúttal megfosztja mitikus aurájától e rítusként ismétlődő állatáldozatot, amelyen sose az ember, hanem mindig az áldozat, az állat a főszereplő. Sorskép ez, mely anatómiai nyelven szól hozzánk - nem hangulat, hanem leltár -: ez és ez történt, ennyi van...



Egy torz, túlvilági vigyor és néhány szikkadó kolbász- és húsdarab...
Fotó Ádám Gyula

2011. február 1., kedd

Blogvizitek (3) - Elemlámpa

Fülöp Lóránt "kihívta" maga ellen a sorsot azzal, hogy a tegnapi bejegyzéshez kommentelt. De gondolom, megbocsát nekem ennyi tréfát, hiszen örvendek, hogy ezáltal levette vállamról a választás felelősségét. Sok jó, látogatni való blog van még a nyilvántartásomban, rendre-szerre tán mindenüvé eljutok.


De most az Elemlámpán vizsgálódunk, amit a gazdája úgy határoz meg, hogy fotókrokik tárháza. S nem is akármilyen: gazdag, már-már naprakész. Az ide bekerülő vázlatok amellett, hogy a fotós saját magának állított szakmai feladványok, ötletes pillanatképek, karikírozott pillanatok a valóságból, egy-egy gesztus, mozzanat derűvel átitatott, a humor felségterületén átvezetett értelmezése.
Fülöp Lóránt: A kicsik, a nagy és...
A vidéki élet, amelyet a fotós él - s amelyben szervesen benne is él - szinte tálcán kínálja az ilyen pillanatokat. Elég lepillantani a dermedt, januári hótakaróra az udvaron vagy az úton, s a fagyos nyomok kusza rajzaiból, egymásmellettiségéből mindjárt egész történet bontakozhat ki az ember képzeletében. Az "árulkodó" nyomok beszélnek, művészi élményt váltanak ki.
Fülöp Lóránt: Reggeli kilátó
De olykor megteszi egy kipillantás a fagyos reggelen a ház jégvirágos ablakán, hogy a lélekzsugorító fagyból is inkább a szépséget, a harmóniát, a tökéletes grafikát rögzítsük. Arra emlékezzünk, ami pozitív élményként belénk épül. Mert a fagy úgy is felenged egyszer, de azzal együtt a téli reggel kilátása is odalesz...


S bennünk még akkor is, ott is a fotón megörökített szépség világol.

2010. június 20., vasárnap

Vidéki csók


A szerencse és a jó fotós szem "párosodásából" születnek az itt látható fotópoénok. Ahányat látok, mindegyiket irígylem a szerzőtől. E negatív érzelmet pedig úgy vezetem le, hogy csakazért is úgy örvendezek, mintha magam találtam volna rá.

Tanakodok magamban és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Fülöp Lóránt segítsége nélkül észrevettem volna-e ezt az igazán diszkrét csókot, mely illik a vidék mindent rejtő témakezeléséhez. A kert deszkáit profilba vágó mester fejében még bizonyosan csak a szimmetria törvényei jártak: ugyanazt a körvonalat sok-sok példányban kifűrészelni. Az már nem járta meg az eszét, hogy bizonyos szögből, amit a kíváncsi ember előbb-utóbb megtalál magának, a mértani harmónia szándéka további értelmezést nyer, amelynek a végén csók is csattan - igaz, csak a levegőben, mert mielőtt ez az "illetlenség" megtörténhetett volna, a jelenet lefagyott, a többi meg már csak a képzelet munkája...

2010. április 13., kedd

Páratlan

Szubjektíve is lelkes híve vagyok a képriportnak, a mozaikokból összeálló, sokszögű és sokszempontú információnak, s ez hangsúlyosan vonatkozik a képi világra is. Ezért a Fülöp Lóránt blogján (Elemlámpa) eleve megragadta a figyelmemet a Páratlanok c. képsor, amelynek a története is igen fontos ahhoz, hogy üzenetét helyesen és a maga mélységében megértsük. Az indító kép, amely itt is látható, a történetnek is alfája: a fotós a Nagyküküllő martján elindul fényképezni, elered az eső, minden körülötte üde zöld, s hirtelen megpillant egy páratlan (vagy fél pár) rózsaszín cipőt - elhajítva. Lefényképezi. Aztán egy közeli szemétkupacból még kiguberál vagy egy féltucatot. Van ott elég, eldobva. Nyilvánvaló: emberi hanyagság, felelőtlenség, környerzetszennyezés. Amit csak akarunk...

A képsor összeállítása már természetes folyománya a történetnek. De talán nem árt mérlegelni, hogy vajon mennyire hatásos a fotós látható beleavatkozása a valóság prezentálásába. Azok az elhányt cipellők a maguk "természetes rendjében" ugyanis számomra megszűntek létezni, mert fotós kiemelte őket közegükből és a zsenge fűbe állította őket, nagyjából ugyanabba a pozitúrába. (Legalább is én azt látom rajtuk, hogy ugyanaz a gondos kéz állította őket talpra, vette "emberszámba" s fosztotta meg őket szemét mivoltuktól.) Olyan ez, mintha a gyilkosság vagy egyéb bűntény helyszínén a helyszínelő fotográfus átrendezné a bűneset terepét és kellékeit, a maga esztétikai szándékai szerint. Vajon, hiteles dokumentum-e ez? Ötletnek jó, de a kivitelezésén nem árt eltöprengeni. Az Elemlámpán látott megoldás inkább rabfotózási eljárásra emlékeztet, amikor minden delikvenst egyformán falhoz állítanak és ugyanazon kötelező szög(ek)ből megörökítenek a bűnügyi nyilvántartó részére...

Persze, meglehet, hogy ez csak egy megrögzött dokumentarista vaskalapossága a részemről, de ez a néhány gondolat talán mégsem teljesen elvetendő.

2009. november 30., hétfő

Focipálya

Egy ideje nem jártam már Fülöp Lóránt Elemlámpa c. blogján, s ahogy gyanítottam, az agyagfalvi fotóműhelyben szépen felgyűlt a friss termés. Az ősz ködével nincs mit kukoricázni, el kell fogadni, hogy "ez van!" és meg kell tanulni témává szublimálni.

Számomra meglepő, hogy bármennyire is elkoptatott legyen a ködös téma, ha a fotós helyesen értelmezi, akkor mindig tud egyedi, sajátos jelentést adni ugyanannak a nyirkos közegnek.

Fülöp Lóránt vidéki focipályája egy képsor középső eleme, s érdemes megnézni a másik kettőt is - az elhagyatottság, a szorongató, fojtogató magány a néptelen, szinte szabad tér ellenére ott lapul a köd mélyén. A szilárdan álló focikapu mögött felsejlő agyagfalvi emlékmű, ahol évente összegyűlnek a történelmi emlékezetre hangolt környékbeliek, a láthatárt lezáró jegenyékkel együtt valósággal hátterét adja ennek az álomszerű sivárságnak, amely mögött, tudjuk, ugyanolyan további bizonytalanság húzódik meg.

És mégis, a táj rendjéből nem hiányzik az ember jelenléte: ha más nem, a fotós látványszervező elképzelése a számontartó, felelős emberi cselekvést juttatja eszembe. Agyagfalvát jól őrzi Fülöp Lóránt objektívje...

2009. október 13., kedd

Majkuca

Fülöp Lóránt a külsőrekecsini fotótábor egyik újonca volt: először vett részt a HMKK meghívására közös terepmunkán. A blogban már szó volt fotóiról, arról, hogy mindennapi életközelsége - hiszen Agyagfalván él - tudatosan ráhangolták arra, hogy nyitott szemmel figyelje a mindennapok legkisebb rezdüléseit.

Fotóblogján, amit már volt alkalmam bemutatni, legújabb bejegyzésében ezt így fogalmazza meg:

"Számomra a falu életforma. Az egyszerűséget, a falusi életvitelt – lévén, hogy én is ott élek – lesem állandóan. Mindig megragadnak azok a pillanatok, amikkel bekeretezhetek egy remek vidéki képet. Viccesen úgy is fogalmazhatnék, hogy én vagyok a falu amatőr fényképésze."

A viccen túl, azt is mondhatnánk, hogy amatőrnek lenni nem lealacsonyító, hiszen mindenek előtt azt jelzi, hogy az ember kedvvel és lendülettel csinálja azt, amit szeret. Nem szerződés, se anyagi kényszer nem köti, csak a szabad elhivatottság, aminek minden pillanatban meg kell felelni.

Amikor hazatért Külsőrekecsinből, blogjára mindjárt feltette legkedvesebb tábori fotóit is, köztük ezt a csángó viseletet hordó kislányt. A fotó történetéről a következőket mesélte:

"Még ma is előttem van az eredeti kép, amelyet megörökítettem: a kislány áll az ikon alatt, meghitt oldalfényben, amely szépen kiemeli gyerekarcát. Fölötte Mária, kezében a kis Jézussal, mintha letekintene rá, figyelné mozdulatait, gesztusait. Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen majkuca (apáca) szeretne lenni... Ezután éreztem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak úgy, ahogyan akkor történtek. Ami talán a legfontosabb: e kép is hozzásegített ahhoz, hogy betekintést nyerjek életükbe... Erősen őrzik hagyományukat, mindenekfelett van a hitük, éjt nappallá téve dolgoznak, és úgy élnek, ahogyan egykor az én őseim is éltek: a maguk kis egyszerűségében."

Szinte hihetetlen, de igaz: mi minden van rajta egy kislány portrén, aki a kolostori élet után áhítozik. Talán azt is sejtjük, miért?

2009. szeptember 7., hétfő

Bazalt

Nagyszerű a darabosságnak ez az egytömbű megragadása, égbe vezetése. Sok sziklafotót láttam már (és még többet nem - gondolom), de legtöbb elsősorban a csipkézettséget, a karcosságot, élő és élettelen egymás mellé rendeltségét emelte ki rajtuk.

Fülöp Lóránt alsórákosi bazaltorgonája némileg elüt ezektől, nem kelti a déja vu érzetét. Elemlámpa című blogjában szerre észrevehető, mennyire elkötelezte magát ez az erdélyi fiatalember a természettel és annak fotózásával. A szikla itt a szó szoros értelmében fölénk magasodik, nem fenyeget ugyan, de imponál - ott van, nekünk pedig számolnunk kell az ottlétével. Az erőteljes, nagy síkok némileg megnyugtatóan is hatnak...

Idén április 22-én írtam volt az Expozia nevű fotós társulásról, amelynek f. l. is tagja (gyakran jelenik meg véleménye, állásfoglalása a neten e kezdőbetűkkel jegyezve), s amely akkor bemutatkozó kiállítást készült tartani. A természetfotósokból verbuválódott alkotói közösség azóta is él, hallatnak magukról közösségileg is, honlapjukon át betekintést kapunk elképzeléseikbe és nyári eredményeikbe.

(A bazaltorgona felvételével kapcsolatosan az egyik bloglátogató kifogásolta volt a fehér keret alkalmazását, ami nekem is szemet szúrt; én magam nem követtem volna el, tűnődtem is, ne messem-e le a látványt gúzsba kötő, mintegy a falra parancsoló kalodáját, végül győzött bennem az elfogadás türelme: sokkal jobb a kép annál, hogy egy oda nem illő kerettel el lehessen rontani... Igaz, itt nem hangsúlyoztam ki a keret külső határát, ellentétben a blogbeli megjelenéssel.)