Szemközt

Belső tájra nyit ablakot Bodor Zsolt itt látható fotója. Méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amelyek a valóságnak ugyanazt a frontját tartják szemmel, természetesen más-más szögből és némán. Mint két összehajló ember, akik egymás fülébe suttogják azt, amit látnak vagy gondolnak.


Eközben pedig nyíltan vallanak arról az agresszióról, amely nem is egyszer, távolról érte őket, becsapódó, sok esetben célzott lövedékek formájában. A béke jeléül most a piros muskátlik hirdetik az élet folytonosságát. A virágok ugyanakkor a kapcsolatot is megteremtik a két megfigyelőállás között.

Vidéki csók

A szerencse és a jó fotós szem "párosodásából" születnek az itt látható fotópoénok. Ahányat látok, mindegyiket irígylem a szerzőtől. E negatív érzelmet pedig úgy vezetem le, hogy csakazért is úgy örvendezek, mintha magam találtam volna rá.

Tanakodok magamban és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Fülöp Lóránt segítsége nélkül észrevettem volna-e ezt az igazán diszkrét csókot, mely illik a vidék mindent rejtő témakezeléséhez. A kert deszkáit profilba vágó mester fejében még bizonyosan csak a szimmetria törvényei jártak: ugyanazt a körvonalat sok-sok példányban kifűrészelni. Az már nem járta meg az eszét, hogy bizonyos szögből, amit a kíváncsi ember előbb-utóbb megtalál magának, a mértani harmónia szándéka további értelmezést nyer, amelynek a végén csók is csattan - igaz, csak a levegőben, mert mielőtt ez az "illetlenség" megtörténhetett volna, a jelenet lefagyott, a többi meg már csak a képzelet munkája...

"Várlak"

Mára valami illő fotót szerettem volna ide válogatni, ami a húsvét hangulatához is illik, de április elsejének se fordít hátat; hiszen a vidám tréfához legalább annyi jogunk van, akár az emelkedettséghez.

Hajdú Mónika (lásd még a tavalyi, március 4-i bejegyzést) segített ki hirtelen a bajból, aki egy ideig két-három naponta küldözgette jobbnál-jobb fotóit Képes napok c. galériájához, amelynek technikailag én voltam a gondnoka. Szép, gyümölcsöző napok voltak azok - a számomra is. Meglepetést és felüdülést jelentett minden egyes küldemény, s ugyanezt az élményt igyekeztem azon melegében továbbítani a Káfé portál olvasóinak is.

Hajdú Mónika meleg szívű kis mosolyai, fotótréfái inkább a lírát részesítik előnyben, mert a fotós sose a torzságot hívja hozzájuk segítségül, hanem jókedélyű szemfülessége az ő valódi cinkosa. Az a mód, ahogyan az itt látható fotójának csattanóját egy egyszerű, rögtönzött falfestményre építette, amelyben tulajdonképpen nincs semmi rendkívüli: a virágcsokorral ácsorgó, festett férfialak a lehető legbanálisabb látványelemek egyike.

De - nem így, a falon, és nem ebben a megkomponáltságban! A világos falfelületre valósággal felkent, kétdimenziós alak úgy hat, mintha belső érzelmei, várakozása, reménykedése a falhoz szegezték volna. Ezt erősíti meg zavart, tétova mosolya, amivel reménytelenségét leplezi. A szerencsétlenül, félig dugva tartott virágcsokron is láthatóan a felületesen a virág köré tekert csomagolópapír dominál, a virágok maguk is legszívesebben rejtőznének, de nem lehet - a várakozásba belerémült ember annyira nevetséges, mint a Svejk által előszeretettel emlegetett kutya, amely annyira csúnya, hogy már szép...

Igaz, mindez elsősorban a falfestmény szerzőjének érdeme. A fotós abban jeleskedett - és egyúttal művészi élményhez juttatott bennünket - , hogy nem hagyta veszni a talmi látványt.