Mára valami illő fotót szerettem volna ide válogatni, ami a húsvét hangulatához is illik, de április elsejének se fordít hátat; hiszen a vidám tréfához legalább annyi jogunk van, akár az emelkedettséghez.
Hajdú Mónika (lásd még a tavalyi, március 4-i bejegyzést) segített ki hirtelen a bajból, aki egy ideig két-három naponta küldözgette jobbnál-jobb fotóit Képes napok c. galériájához, amelynek technikailag én voltam a gondnoka. Szép, gyümölcsöző napok voltak azok - a számomra is. Meglepetést és felüdülést jelentett minden egyes küldemény, s ugyanezt az élményt igyekeztem azon melegében továbbítani a Káfé portál olvasóinak is.
Hajdú Mónika meleg szívű kis mosolyai, fotótréfái inkább a lírát részesítik előnyben, mert a fotós sose a torzságot hívja hozzájuk segítségül, hanem jókedélyű szemfülessége az ő valódi cinkosa. Az a mód, ahogyan az itt látható fotójának csattanóját egy egyszerű, rögtönzött falfestményre építette, amelyben tulajdonképpen nincs semmi rendkívüli: a virágcsokorral ácsorgó, festett férfialak a lehető legbanálisabb látványelemek egyike.
De - nem így, a falon, és nem ebben a megkomponáltságban! A világos falfelületre valósággal felkent, kétdimenziós alak úgy hat, mintha belső érzelmei, várakozása, reménykedése a falhoz szegezték volna. Ezt erősíti meg zavart, tétova mosolya, amivel reménytelenségét leplezi. A szerencsétlenül, félig dugva tartott virágcsokron is láthatóan a felületesen a virág köré tekert csomagolópapír dominál, a virágok maguk is legszívesebben rejtőznének, de nem lehet - a várakozásba belerémült ember annyira nevetséges, mint a Svejk által előszeretettel emlegetett kutya, amely annyira csúnya, hogy már szép...
Igaz, mindez elsősorban a falfestmény szerzőjének érdeme. A fotós abban jeleskedett - és egyúttal művészi élményhez juttatott bennünket - , hogy nem hagyta veszni a talmi látványt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése