Fesztivál

Ádám Gyula blogjáról jelzés érkezett, hogy friss munka került fel... Az általam nyomon követett blogokról különben percnyi pontosságú értesítés jön, az embernek van lehetősége mérlegelni, válogatni, gondolatait a kínálathoz igazítani.

Ez a munka (Fesztivál) különösen felkavaró. Olyan, mint egy nagy darab, nyers valóság. Kimetszve térből és időből úgy, ahogy az éppen megesett. A szépítésnek minden külső eleme hiányzik róla: nincsenek színek, a fényeket is inkább csak a képen látható alakok inge-blúza-szoknyája szolgáltatja, mert a bőrszín is generálbarna, kávé- és füstszín elegye, a sokhelyt ledöngölt, itt-ott kiégett gyep is nyomasztó, szürke, viszont a szereplők viszonyulása e magát ridegnek mutató természethez a lehető legotthonosabb, a szó szoros értelmében földközeli.

Nem tudni, milyen fesztivált néznek ennyire megbűvölten és belefeledkezve, viszont azt látjuk, hogy a föld gyermekeiként viselkednek: az alvó, félmeztelen gyermekek békés álma, a mezítlábas férfi - az apa? - dísztelen majálisa, a háttérben ülő nőalakok laza társasága szépség és harmónia nyelvén szólítanak meg, miközben egy olyan kegyetlen valóságot is közvetítenek, amit mesterségesen szépíteni nem csak hogy nem szabad, de nem is lehet.

A kép arról beszél, hogy a világ olyan, amilyen: se nem szép, se nem rút, se nem gonosz, se nem jó. A rajta élők avatják olyanná, hogy otthon érezhessük magunkat benne. Vagy nem...