A napokban kíváncsi lettem, milyen is egy környezetvédő biológia tanár blogja? Mit tart az általa megörökítésre méltó tárgyak és témák felől? Mi a hobbija, a szenvedélye? Mivel tölti a szabad időt? S nem tévedtem, amikor gyanítottam, hogy a fotózás vezető helyen állhat értékrendjében...
A sepsiszentgyörgyi Köllő Zsolt-Ágoston már blogja elnevezésével is elárulja, hogy közvetlen kapcsolatra rendezkedett be azokkal, akik szívesen felkeresik nyitott "rejtekhelyét".
"Ha észreveszed, hogy döglött lovon lovagolsz, szállj le róla." Ez önmagában tanácsnak sem rossz, mert néha nem árt ki is mondani; egy blog homlokán szerepeltetni pedig egyenesen főnyeremény. A naplóból csak úgy sugárzik a játékosság, a tanárember felszabadult viselkedése. A természet ezernyi érdekes, már-már tőlünk karnyújtásnyira levő titkai elevenednek meg előttünk, erdélyi tájak szépségei, hétköznapi részletei nyílnak ki a szemünk előtt.
Az itt látható felvétele egy márciusi fotóriportjának egyik darabja (Szent László és a Tordai-hasadék), nem nagy ügy - mondhatnám, de nem teszem, mert az életben fellelhető és megörökített "névtelen" műalkotások akkor is figyelemre méltóak, ha suták vagy éppen kontármunka benyomását keltik. Ez a natúrszobor pedig egyenesen zseniális. Persze, meg lehetett volna csinálni profibb módon, az illúzió tökéletesebb álcázásával, de bennem éppen ez a darabosság, az ötlet inkább jelzésszerű kivitelezése és felismertetése vált ki tragikomikus életérzést. Akár iszonyú dolog szemtanúja is lehetnék, amit ez a két árva, a föld alól "kikandikáló" gumicsizma jelez, és mert közben elképzelem a kőtömb zuhanását, amint beledöngölt mindent és mindenkit a földbe, aki az útjába került, szabályosan meg kellene rendülnöm... Ám nem tehetem. A csetlő-botló, a hasraeső, egyáltalán a természettel szemben póruljárt ember esendően nevetséges is egyben. Gyászolunk és egyúttal kuncogunk magunkban. Ilyenek vagyunk: az embert az emeli ki a természetből, hogy érteni véli a fekete humort...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése