A különutas

Mi keresnivalója van a fotósnak egy évről évre, szigorú szabályok szerint, ugyanakkor és ugyanúgy megismétlődő rítuson? Ráadásul egy olyan néprajzi eseményről van szó, amit életében már sokszor nyomon követett, értelmezett, fényképezett, élményvilágába integrált, s már maga sem tudja, hány bőrt nyúzott le róla?

Ha ezt a kérdést most közvetlenül Ádám Gyulának szegezném, aki tegnap 35 friss, ff képét helyezte el blogjában, s valamennyi a vasárnap lezajlott csíkszentdomokosi búzaszentelésen készült, akkor értetlenül, esetleg neheztelve nézne vissza rám. De a kérdés nem neki szól, töprengek csupán, s az általam megfogalmazott kérdésre alább keresem a választ.

Induljunk ki abból, hogy tavaly már szóltam e szokásról. Akkor is Ádám Gyula képét hívtam segítségül. Az idén január 17-én a csíkszentdomokosi fotótábor kiállításával (Garadosi panoráma) kapcsolatban idéztem néhány felvételt, ugyanattól a szerzőtől. Pár nappal később a tábor résztvevőinek képeiből mutattam be a népszokáshoz is fűződő felvételeket (Erdély B. Előd, Veres Nándor). És ennek ellenére, most is visszatértem a témához.

A magyarázat: a képsoron végighaladva tökéletesen átéreznem adatott az az élmény, ami megérintette a fotóst, ahogy a korábbiaktól eltérően, csoportos fotós-érdeklődés nélkül, egyes egyedül, kedvére végigkövethette az egész szertartást, s ki tudja, hányadszor állapíthatta meg, hogy amiként az elmondott népmese is mindig másként hangzik, ahányszor elmondják, a rítus is egyedi eseményként valósul meg, akkor is, ha bizonyos mozzanataiban sok az egyezés, az azonos ritmus, az összehangzás, a "rím".

És bejönnnek az egyedi képek. Amire mindig csak titkon, reménykedve számít a fotográfus. Mint az itt látható "különutas". A határba vonuló falu népe fegyelmezett menete fölé "elcsángált" leányzó kitűnni vágyásával nem csak a közösséget, de a nézőt is meggondolkoztatja. A különutas pedig nem fordít hátat közösségének, csak látványosan föléje emelkedik, s szoknya alól kivillanó térdét közszemlére téve, cinkosan összemosolyog a menetben maradt barátnőjével; még nem lázadás ez, csupán jelzése annak, hogy lazulóban, tovább bomlóban a hagyományos megkötöttség, a szabály, kopik a rítus, egyre többen kikacsintanak a képből, egy-egy grimasz, gesztus vagy az itt látható különutasság erejéig.

S a fotós, mint a látvány felelős gondnoka, figyelmesen leltárba vette s bemutatta az újabb fejlemények látleletét, mintha valaki ezt számonkérné tőle. De a művészet lényege, hogy a számonkérő lelkiismeret szintén az alkotó szívében fészkel.