Lépjünk egyet a tegnapi képtől, Ádám Gyula csíkszent-
domokosi legénykéitől, s mindjárt szökhetünk is a templomka-
puhoz, ahová a búzaszentelés napi ünnepi misére igyekszik édesanya és édesapa, méghozzá nem is akárhogyan, hanem lánykástól, ráadásul motorizálva - kerékpáron tolva -, s valami olyan természetességgel, ami arról árulkodik, hogy ez a módszer jól bejáratott eszköz az illető domokosi portán. S talán nem csak ott...
Erdély B. Előd, a kép szerzője tudja és érzi, hogy az effajta látványban ma már nincs semmi rendkívüli, de annyira még sem köznapi, megszokott, hogy ne szögezze rá gépének objektívjét. A szülők játékos bicikliztetésén meglátszik egy jó adag cinkosság, valami be nem vallott visszaváltozás a gyermekkorba. És nem igazán lehet pontosan tudni, az utódok kedvéért kerültek elő a kerékpárok, vagy az a titkolt szándék mozgatta a szülőket, hogy ha aktívan nem is, de ekként részesei lehetnek annak az átalakulásnak, amely előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen korú falusi polgárok akár csak tolva is a drótszamarat, vasárnapi misére igyekezzenek.
Külön felhívom a figyelmet arra a büszke, már-már hivalkodó tartásra, amivel a serdülő leánykák a bicikliülésen, mintegy kiszolgáltan trónolnak. Büszkeségük nem bántó, mert meglágyítja az az örömös mosoly, ami egyértelműen a szülők felé árad - a családi összetartás zokszó nélküli napszámosaira...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése