Csöppekben az élet

Zsákai Péter a tegnapi bejegyzéshez fűzött megjegyzésével fején találta a szöget; magyarán: a lényegig ásott. Létezik-e olyan esemény (cél, érdek) az életben, amely indokolná, hogy életünket veszélyeztessük a megörökítéséért? Hogy azt mondhassuk az utánunk jövőknek: tessék, nézzétek, így és így történt az eset...

Nem hiszem, hogy van olyan fotós, aki első körben ne szeretne valami szenzációsat, soha nem látottat, addig meg nem történtet, váratlant, szörnyűségest/gyönyörűségest - egyáltalán valami csodát lefényképezni, amit se addig, se azután, soha senki? Ha van is ilyen fotózó, az nem igazi fotós, annak csak a gép diktál és a hiú ambíció, hogy a fotografált kép valóságához hozzákapcsolhassa a maga önbecsülését.

De a hatást nem mindig a látvány egy az egyben tálalása, a bombabiztos valósághűség, a minden részletben megfelelés váltja ki. A filmben is, a fotóban is sok múlik a rendezésen, a megkomponált hangulaton, a megtervezett környezeten.

A nagybányai Horváth Loránd doktornak nem került nagy erőfeszítésébe olyan miliőt teremteni kórházi képéhez (amely a múlt század nyolcvanas éveiben jelent meg az Előre Sötétkamra rovatában és hagyományosan filmre készült, majd nagyították, vágták), amelytől egyszerűsége és puritán dísztelensége dacára valósággal megborzongunk: mintha saját szemünkkel látnánk a hezitálást élet és halál mezsgyéjén. Amikor az emberben az akarat és a lélek oly nehezen tudja eldönteni, mi felé induljon, merre nyújtsa ki a kezét, melyik alternatívát válassza. A perfúziós kamrának előtérbe helyezett, konkrétságában éles és rideg, már-már érzelemmentes, felnagyított képe és mögötte a ködös homályban maradó, válságos helyzetű páciens elbillenő feje, megereszkedett felsőteste akkora erővel fejezik ki a pillanat bizonytalanságát és kontrasztját, hogy nem marad más hátra, mint fohászkodni és bizakodni, hogy a cseppre csöndes kitartással cseppenő mentő folyadék (vér, plazma - egyremegy) végül is megtalálja az utat az élethez.