Az eredeti cím Várday Béla blogján hétfőről szól, de itt önhatalmúlag átkereszteljük, legalább is a bejegyzés címében, mert szerda este van, a hangulat szinte hasonló, s akkor pedig ne a hétfőben, hanem a télben keressük a hibát.
Várday egy ideje a tél alakzatait fotózza. Igaza van: nem mindig van olyan havakkal bő tél, mint az idén. A fehér mindent ellepő világában - kontraszthatásként - harsányan érvényesül mindaz, ami a téli terror ellenére megmarad feketének, földhözragadtan anyagszerűnek. Igaz, képeinek elemei ismertek - magányos fák, kerítések, hófogók -, a fotográfia újra és újra fölfedezi őket magának, viszont olyan, mintha a költő kipróbálná a már elkoptatott és unalomig ismert szonettformát. A forma, a nyelvezet próbája, még ha kitaposott területen is történik, nem szégyen.
Mert lám, telitalálat is utólérheti az embert. Ez a nagyon kevés eszközzel, hangulatában és álomszerű tisztaságában is nyomasztó tájrészlet a kitartó tél üzenetének is felfogható: nem szabadultok, ahányszor csak jónak látom, eljövök újra és újra. Reszkessetek...
Mekkora szép végtelenség!
VálaszTörlés