Kissé hosszúra nyúlt ez a tárlatbolyongó elmélkedés, de sebaj, a kiállítást még nem bontották el, bármikor betoppanhat az ember (a nyitvatartási időn belül természetesen...), még ajánlott is ebben a középeurópai-székelyföldi-kárpátokbeli zimankó idején, amikor kell legyen az embernek egy-egy fix pontja, ahová megmelegedni bemenekülhet...
Ehhez eszményibb helyet, mint a Kriterion Galériát, alig talál az ember. Ott van a nevezetes csíkszeredai sétálóutcán, az egy emelet megmászása nem a világ, s benn a kellemesen otthonos légkörben, a csíkszentdomokosi képek között máris elemében érzi magát az ember.
Ádám Gyula fotóművész képénél vetem ki a horgonyt, ennél a kendőzetlenül őszinte, kedves és hiteles kettős portrénál, amely magán hordja a hagyományait még őrző, de a megválás gondolatával már foglalkozó falu alig észrevehető ellentmondásos jegyeit. A két süldőlegény, félig még gyermek székelyharisnyás-csizmás ünnepi öltözéke amilyen biztató, annyira groteszk látvány is egyben. Szerencsétlen pozíciójuk, elhízott testük, tehetetlen, már-már szégyenkező kiállásuk éles ellentétben áll a tisztán megőrzött, csöppet sem viseltes ruházattal. Mintha csak kényszerből álltak volna be domokosi legénynek, az ünnepi alkalom rájuk erőltette a szülők-nagyszülők-dédszülők által átmenekített jelmezt, de a két kópé arcán, tekintetében már egészen más gondolatok, érzelmek cikáznak; még hordják, ami elő van írva, de ez már nem az ő igazi világuk. A visszaszámlálás elkezdődött...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése