Következetes maradok bevett szokásomhoz: a blogra rálépő és megjegyzést, nyomot hagyó fotósokat "kíméletlenül" fölkeresem és bevonom a Fotótanú vizsgálódási körébe. Így járt most a budapesti Gombos Lajos grafikus és fotográfus, aki január 6-i bejegyzésemre reagált (Ambrótípia - csak mánia?), köszöntve azt, hogy a blog a legkülönfélébb fotográfiai eljárások felé is nyitott.
Nosza, fel is kerestem nyomban az első fiatalságán már túljutott fotográfus blogját, amelynek már a címe is megkapó (Lassú látomás / Slowvision), de az alig egy éve vezetett maszekportál anyaga egyenesen lenyűgöző - mindenek előtt vizuális hatásában, a klasszikus fotográfiai eljárások mai témákra rávitt merész alkalmazásával. Különös örömmel láttam viszont borszéki, gyilkostói és békási szorosi tájakat, már-már ikonértékű jelzésekként, de távolabbi külhoni élmények lenyomatait is, mint a dallasi repülőtér felülnézetből, vagy a Provance-i tájak ódon szépségei...
Most mégis Béka és jég, 1997, Szeged című bejegyzésének képét emelném át fotótanúságként, mely egy jégbe fagyott kétéltűt ábrázol, archaizált, lelet rögzítő stílusban - amely a látvány rögzítésének tényét fontosabbnak tartja a mutatvány külleménél -, amelynek mintha egy utolsó, búcsúzó vigyor lenne a maradék üzenete számunkra, arról a pillanatról, mely akkor is úgy hangzik, ha el se hangzik: elvégeztetett...
A fotós erről ennyit és így szól blogjában: "Ez 1997-ben egy kis befagyott patakban készült. Talán az a legszebb benne, hogy még ez a pillanat mosolyt is csalt az arcára szegény párának."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése