A január 21-i tárlatnyitón csíkszent-domokosi vendégek is érkeztek, szép számmal, a nagyközség polgár-
mesterével az élen. Mint bevallották, kíváncsiak voltak, hogyan fogadják a városban a róluk szóló kiállítást, az életük meghitt zugait felfedő képleleteket. De meg süteményeket is hoztak ügyes, fonott kosarakban, amit székely viseletbe öltözött asszonyok hordtak körbe a teremben.
A megnyitó, méltató beszédek alatt elnéztem a pódiumra figyelő arcokat. Az első terem jobboldali falán, közvetlenül a Molnár Attiláé után függött az itt látható Găina Dorel fotó. A rajta lévő két idős asszony pedig mintegy megkettőzve, ott állt a közönség sokaságában, s arcukról szinte ugyanaz a tűnődő szivélyesség áradt, mint amikor a Kolozsváron élő fotóművész - aki nem először jár a Székelyföldön - tavaly májusban a búzaszentelő tömegből kiválasztotta magának. Az élet pedig most ráigazolt arra, hogy ez a párosítás, párban állás egyáltalán nem véletlen, hiszen a tárlaton is egymás közelében álltak. A fotós tehát nem két akármilyen arcot kapott el, hanem a látvány hosszas tanulmányozása nyomán ösztönösen is ráhibázott, hogy a szabad szemmel alig látható, ám jelenlévő spirituális kapcsolódásokat megörökítse.
Különben a HMKK-fotótáborok visszatérő motívuma az a pillanat, amikor az éppen vendéglátó falu élőben szembesül a fotósok felmutatta faluképpel, emberábrázolással. Jó hangulat, öröm, elégedettség, elfogódottság, akaratlan elszólásokba "csomagolt" elismerés hangjai hangzanak fel a táborzáró vetítéskor vagy egy-egy tárlatnyitó során. Sokszor elmondják és sose elégszer, hogy a fotósok látni tanítják őket: elemzőbb, kritikusabb, ugyanakkor a legkisebb szépségnek is örvendeni tudó felfedezők tekintetével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése