Vetett ágyak

Zsobok, 2011

Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotográfus az elmúlt évben tovább bővítette a vetett ágyakról szóló sorozatát. Amilyen pikánsul hangzik a projekt tárgya, annyira decens és hasznos az a gyűjtő szenvedély, amivel a tapasztalt, néprajzon edződött fotós a falusi lányok-asszonyok hozományos hagyatékát Erdély falvaiban járva szerre megörökíti. 


A könyvbe-kiállításba kínálkozó sorozat néhány darabja tegnap óta látható a Káfé főnix portálon, s máris élénk tetszést aratott. A Fotótanút látogatók kedvéért ide is felteszek egy felvételt, a többiért látogassanak át a Káféra lapozgatni-nézegetni-meditálni.

A különutas

Mi keresnivalója van a fotósnak egy évről évre, szigorú szabályok szerint, ugyanakkor és ugyanúgy megismétlődő rítuson? Ráadásul egy olyan néprajzi eseményről van szó, amit életében már sokszor nyomon követett, értelmezett, fényképezett, élményvilágába integrált, s már maga sem tudja, hány bőrt nyúzott le róla?

Ha ezt a kérdést most közvetlenül Ádám Gyulának szegezném, aki tegnap 35 friss, ff képét helyezte el blogjában, s valamennyi a vasárnap lezajlott csíkszentdomokosi búzaszentelésen készült, akkor értetlenül, esetleg neheztelve nézne vissza rám. De a kérdés nem neki szól, töprengek csupán, s az általam megfogalmazott kérdésre alább keresem a választ.

Induljunk ki abból, hogy tavaly már szóltam e szokásról. Akkor is Ádám Gyula képét hívtam segítségül. Az idén január 17-én a csíkszentdomokosi fotótábor kiállításával (Garadosi panoráma) kapcsolatban idéztem néhány felvételt, ugyanattól a szerzőtől. Pár nappal később a tábor résztvevőinek képeiből mutattam be a népszokáshoz is fűződő felvételeket (Erdély B. Előd, Veres Nándor). És ennek ellenére, most is visszatértem a témához.

A magyarázat: a képsoron végighaladva tökéletesen átéreznem adatott az az élmény, ami megérintette a fotóst, ahogy a korábbiaktól eltérően, csoportos fotós-érdeklődés nélkül, egyes egyedül, kedvére végigkövethette az egész szertartást, s ki tudja, hányadszor állapíthatta meg, hogy amiként az elmondott népmese is mindig másként hangzik, ahányszor elmondják, a rítus is egyedi eseményként valósul meg, akkor is, ha bizonyos mozzanataiban sok az egyezés, az azonos ritmus, az összehangzás, a "rím".

És bejönnnek az egyedi képek. Amire mindig csak titkon, reménykedve számít a fotográfus. Mint az itt látható "különutas". A határba vonuló falu népe fegyelmezett menete fölé "elcsángált" leányzó kitűnni vágyásával nem csak a közösséget, de a nézőt is meggondolkoztatja. A különutas pedig nem fordít hátat közösségének, csak látványosan föléje emelkedik, s szoknya alól kivillanó térdét közszemlére téve, cinkosan összemosolyog a menetben maradt barátnőjével; még nem lázadás ez, csupán jelzése annak, hogy lazulóban, tovább bomlóban a hagyományos megkötöttség, a szabály, kopik a rítus, egyre többen kikacsintanak a képből, egy-egy grimasz, gesztus vagy az itt látható különutasság erejéig.

S a fotós, mint a látvány felelős gondnoka, figyelmesen leltárba vette s bemutatta az újabb fejlemények látleletét, mintha valaki ezt számonkérné tőle. De a művészet lényege, hogy a számonkérő lelkiismeret szintén az alkotó szívében fészkel.

Székely lányok

Ma farsangtemetés volt Csíkszent-

királyon, ahol találkoztak Hargita megye hagyományőrző, farsangoló csoportjai. Volt ott móka, vidámság, enni-innivaló, muzsika rogyásig, de hogy a szellem se szenvedjen csorbát, a szervezők jónak látták egy fotókiállítással megtetézni a látnivalókat, s a községi iskola falain így kapott helyet Ádám Gyula 1000 székely leány című vándorkiállítása, amit a csíkszeredai polgármesteri hivatal rendelt meg a fotóművésztől.

Az 1931-ben rajtolt csíksomlyói rendezvényt Domokos Pál Péter képzelte el , minden nyár derekán oda, ahol a pünkösdi búcsú népsokadalma helyet talált magának - a Kis- és Nagysomlyó közötti nyeregben, a lényege pedig az, hogy a székelyföldi fiatalok évről évre itt mutassák be a hagyományok őrzése iránti elszántságukat, többek között azáltal is, hogy népviseletbe öltözve jelennek meg az egy napos népünnepélyen. A közben hosszú éveken át betiltott rendezvényt felújítva, most igyekeznek új tartalmakat és célokat keresni a hagyománynak, az viszont biztos, hogy fotós számára nem lehet szerencsésebb alkalom egy helyütt megörökíteni annyi változatos viseletet és annyi szép fiatal női alakot. A kiállításról "elcsent" itteni kép látszólag idilli, könnyed sétáját mutatja 5 székely leányzónak. Látszik, hogy ünnepelnek, sugárzik róluk a meghittség és az ártatlanság bája. A természet pedig valósággal körülöleli őket, asszisztál nekik, eleven háttérként kiemelni azt a szépséget, amit a mozdulatok, a gesztusok, a vonalak és a viselet dekorativitása együttesen adnak ki a velük szembe menő, szerencsés - és természetesen, jó szemű, biztos kezű - fotós keresőjében.

Kunbaba

Él Budapesten egy fotóművész, Kunkovács László, aki pedagógusként, újságíró-tudósítóként, könyvillusztrátorként és szerkesztőként is kereste már kenyerét. Mai foglalatossága minden eddigi munkájából egy keveset összead: vizuális antropológiával foglalkozik.

Kezdetben a magyar népi műveltség képi megörökítésére adta a fejét (pásztorkodás, halászat, agrártörténet, szokások, kézművesség), később elkezdett utazgatni a szomszédos országokba, a Balkánra, s az utóbbi évtizedekben pedig a sztyeppe és a tajga népeinek életét kutatja.

Nagy érdeklődéssel fogadták kőemberekről készült kiállításait, amelyek számos országot megjártak már. Tapasztalatait, kutatásainak eredményeit, fotóival illusztrálva Kőemberek. A sztyeppei népek ősi hagyatéka. Budapest, 2002 c. könyvében foglalta össze.

(Megállapításaiból idézek:

A Kárpátoktól Mongóliáig terjedő, sztyepp-övezet történelmének néma tanúi az esőverte, bálványszerű kőszobrok. Hajdan ezer és ezer állott a végtelen pusztákon - fenséges nyugalmat árasztva, dacolva az idővel. Hősöket mintáznak: kővitézek, kőamazonok. A legeltetők ma is tisztelik a régvolt nomádok emlékeit... Nem egyszerű sírkövek, mert többnyire nem az elhunytak csontjai fölött emelkednek. Magyarázatukkal több ágon próbálkoztak a régészek. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a jeles személy kőképét az áldozóhelyen állították fel, és a szobor állandó motívuma, a kézben tartott csésze jelzi, hogy "ő" is ivott a halotti toron a többiekkel.)

A kunbabák feltérképezésének kézenfekvő módszere a fényképezés. Így mentődnek át még sokáig, a tudományon át, tanúságnak. Az alkotók kiléte ismeretlen, az idők homálya takarja be. Sámánok, táltosok, halászok, pásztorok tekintenek le róluk, másfélezer év távlatából... Úgy, ahogy ez a néma kőember itt farkasszemet néz velünk.

Egy sorozatnyi kőembere, kunbabája itt található.

Bajusz 2

Május 13-i bejegyzésemben (Bajusz) egy csíksomlyói óriásbajuszt dokumentáltam Daczó Dénes fotójával.

Az illem úgy kivánja, hogy ettől a pillanattól kezdve, ha annál nagyobb fejdiszt ábrázoló fotó kerül a kezembe, azokról rendre itt meg is emlékezzek.

Ezért veszem most sorra Ádám Gyula Gyimesekből küldött minapi fotóját, amelyhez a szerző nem fűz semmilyen eligazitó megjegyzést, de tudom, hogy a kuriózum iránti érdeklődése vezette arra, hogy lekapja ezt a nem mindennapi látványt. Bizony, ez a somlyóinál művészibben, versenyszerűbben nagyobb férfitrófea, s gazdája bizony, még kérkedik is vele huncut módra, de hát igaza van: aki ilyet tud nevelni, az sok mindenre képes még (és most csak jó dolgokra gondoljunk).

E képnek két üzenete is van:

1. A Gyimesekben bár mostoha körülmények között élnek az emberek, rekordok is vannak.

2. Az örökké nyugtalan fotóművész, megpihenve egy-két napig a csikszeredai régi zene fesztivál fáradalmai után, felment a Gyimesekbe dolgozni - mintha csak hazament volna.

Kaláka

Ez a fotó egy 1983-as pálpataki (7 kilométerre fekszik Korondtól) kalákát ábrázol, annak is a kellemesebb, életörömes részét, amikor a közös erőfeszítést közös étkezés, meghitt együttlét, a zöld fű örökké divatos és bársonyos terített szőnyege kísérte. A lovacskák is nyugodtan majszolhattak a félárnyékban, két igavonás között, s a közös fényképezkedés sem maradt el, hiszen a fotós azért ment oda közéjük, a székelyföldi hórukk szereplői közé, hogy málló-bomló-kikopó-kiürülő életmódjukból még megmentsen egy-két-három-néhány képkockát.

A fotót a Megtartó másság című albumban láttam először, amit Marosvásárhelyen adtak ki a múlt század kilencvenes éveiben, s a legjobb marosvásárhelyi fotósok mutatták fel benne néprajzi fogantatású felvételeiket, jelezve ezáltal az Erdélyben és Romániában élő népcsoportok, kultúrák habitusát, szokásvilágát és életközegét. Bálint Zsigmond képei az album fő ékességei közé tartoznak - kikezdhetetlen hitelességük révén.

(A fotóművész általam összeállitott portfóliója - itt.)

Viselet

Több mint negyedszázada készült ez a felvétel Siklódon. Az archívumban található bejegyzések szerint az azonosítója "Balázs Piroska öltöztetése, Siklód, 1982 * Fotó: Bálint Zsigmond * Előre Naptár 1985-Cseke archívum" és azt az állapotot rögzíti, amikor ünnepre készülőben székely viseletbe öltöztették a fiatal siklódi lányt, úgy, hogy abból a fotós jól látható, értelmezhető és sokat mondó néprajzi illusztrációt is nyerjen.

A hetvenen túli, marosvásárhelyi mérnökembernek, aki majd egész életét, napi munkájával párhuzamosan a fotó művelésében töltötte le, gazdagabbnál is gazdagabb életműve van, mindenek előtt néprajzi jellegű fotókból. A műfajt olyan következetességgel, hozzáértéssel és magas szinten műveli, hogy az utóbbi évtizedekben a tudományosság és a dokumentarizmus szinte magától párosul a művészi megjelenítés ihletett lendületével. Az Előrénél, később a Romániai Magyar Szónál dolgozva, majd nemrég legutóbbi, Lélekőrző falvaim (HMKK-könyvek, 2009) című albumánál bábáskodva, folyamatosan nyomon kísérhettem B.Zs. művészi kiforrását és az általa megörökített világ kiteljesedését. A hozzám eljutott és megőrzött kópiák - amelyekből látványos portfóliót láthatnak itt - híven őrzik tanúságának hitelét az elmúlt évrtizedek népéletéről.

Torockói menyasszony

A kolozsvári id. Danila Zoltán a múlt század nyolcvanas éveiben küldött felvételeiből az Előre szerkesztősége Sötétkamra c. rovatának, az én felkérésemre.

A Tavirózsa / Nufarul nagyváradi fotóklub Premfotó kiállítására küldött anyag átnézésekor figyeltem föl a tiszta rajzú, klasszikus stilusban készült néprajzi képeket és tájfotókat készítő kolozsvári fényképészre. Együttműködésre szólító levelemre egy paksaméta képpel válaszolt, amelyek közül kiemelkednek a Torockó népviseletét és az ottani táj szépségét megörökítő felvételek (lásd itt).

Torockói menyasszonya, amellett hogy üde, rokonszenves jelenség, a néprajzi fotózás egyik kiváló alkotása.