Farsangi szokások – a HMKK fotópályázata

Bálint Zsigmond: Fehér farsang Mezősámsondon  (2013)

Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ fotópályázatot hirdet Székelyföldi farsangi szokások témában.
A fotópályázat célja, hogy megmutassa a farsangi szokások forgatagának hangulatát, sokszínűségét tükröző jól elkapott pillanatokat. A felvételek kizárólag a farsangi ünnepkörhöz kötődők lehetnek.
A pályázat nyitott minden fotós számára életkortól, foglalkozástól, lakóhelytől függetlenül, kivételt képeznek a zsűri tagjai és a szervezők. A fotópályázatban való részvétel díjmentes.
A pályázatra maximum 10 képpel lehet benevezni.

DÍJAZÁS: 
I. díj – 500 lej
II. díj – 400 lej
III. díj – 300 lej 

A kiállításra, eredményhirdetésre és díjkiosztásra a XXIII. Hargita Megyei Farsangbúcsúztató megnyitóján kerül sor Kászonaltíz községben 2015. február 14-én.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Kísértő disznóvágások

Régóta őrzök egy képet. Analóg, fekete-fehér. Még a múlt században készült. Szerzője Bálint Zsigmond (Marosvásárhely). Értéke fikarcnyit sem fakult - sőt nőtt a szememben ennek a fotónak. Egyetlen kompozícióban foglalja össze, minimális külsőséggel azt, amire disznóvágásaink redukálódnak: feldolgozni az Állatot, míg megmarad ígéretes, szalonnába öltözött külső burka és vicsorító koponyája, mely úgy, lecsupaszítottan, megkínzottan, kimunkáltan is daccal üzen...

Fotó Bálint Zsigmond

Nemrégen, agyagfalvi Fülöp Lóránt blogján bukkantam ismét a témára, líraian groteszk feldolgozásban: a képen minden a legnagyobb harmóniában, békében, a képelemek kellemetesen illeszkednek, s szinte a nótaszó is megszólal bennünk, ahogy a zenészek néhai Disznó Uraság nótáját húzzák. A képi másság ellenére, a két fotó bennem szorosan összekapcsolódott.

Fotó Fülöp Lóránt

A napokban láttam meg Ádám Gyula friss képei között ezt a disznótoros trófeát, ami szinte-szinte az első replikája - ezúttal színesben. Minden ízében önálló üzenetet hordozó vallomás, mely egyúttal megfosztja mitikus aurájától e rítusként ismétlődő állatáldozatot, amelyen sose az ember, hanem mindig az áldozat, az állat a főszereplő. Sorskép ez, mely anatómiai nyelven szól hozzánk - nem hangulat, hanem leltár -: ez és ez történt, ennyi van...

Egy torz, túlvilági vigyor és néhány szikkadó kolbász- és húsdarab...

Fotó Ádám Gyula

Vetett ágyak

Zsobok, 2011

Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotográfus az elmúlt évben tovább bővítette a vetett ágyakról szóló sorozatát. Amilyen pikánsul hangzik a projekt tárgya, annyira decens és hasznos az a gyűjtő szenvedély, amivel a tapasztalt, néprajzon edződött fotós a falusi lányok-asszonyok hozományos hagyatékát Erdély falvaiban járva szerre megörökíti. 


A könyvbe-kiállításba kínálkozó sorozat néhány darabja tegnap óta látható a Káfé főnix portálon, s máris élénk tetszést aratott. A Fotótanút látogatók kedvéért ide is felteszek egy felvételt, a többiért látogassanak át a Káféra lapozgatni-nézegetni-meditálni.

Révedő

Bálint Zsigmond az emlékezés lehetséges változataiból hozott friss híradást Gyergyócsomafalváról, ahol ő maga is résztvett a legutóbbi HMKK-fotótábor munkálataiban. Itt látható fotója, amelynek én a Révedés címet adtam - a szerző utólagos engedélyével és magánhasználatra -, de mint általában a nyakon csípett tettesek, én is mindent "meg tudok magyarázni".


Ezt teszem hát a továbbiakban.


A kép maga tárgyát, miliőjét tekintve köznapi, már-már földhözragadt. Az épp csak felvillantott háttér saját életébe, körülményeibe zárkózott, idős ember birodalmára utal,

Templomjáró kamera

Félrehív egy tárlaton egy csöndes sarokba Bálint Zsigmond barátom és azt mondja: tudja, hogy jó keresztapa vagyok, legyek most is az. Némi értetlenkedés után kiderül: arról van szó, hogy tavaly megjelent kitűnő fotóalbuma (Lélekőrző falvaim) címadásába némileg nekem is beleért a kezem, és ezt ő nem felejti el. Most ugyanis újabb albuma van készülőben, amelyben három felekezet - katolikus, református, unitárius - Maros megyei templomairól készített fotós látleletet.

Pontosabban a történet nem is így szól eredetileg: a rendszeres vidéki templomjárás, amire minden esetben fotós kellékek társaságában került sor az ő személyes ötlete és kivitelezése, s már a kész anyaggal jelentkezett támogatásért ott, ahol a felkeresett templomok sorsa és köztudatba emelése a művészfotográfiák által szívügy.

Ehhez az albumhoz vár most ihletett címjavaslat formájában érkező segítséget, hiszen a munka már félig-meddig a szerkesztési munkák utolsó fázisába érkezett. Szeretnék segíteni, ezért eltöprengek a feladaton. A címadás ugyanis, ha komolyan veszi az ember, legalább olyan felelősségteljes mozzanata az alkotásnak, mint maga a műalkotás kidolgozása. A cím egy mű kvintesszenciája, azonosító jeligéje, a végsőkig tömör néven nevezése. A megfelelő cím egy vaku villanásához hasonlítható: rátereli a figyelmet a lényegre. Így aztán a Bálint Zsigmond albumával kapcsolatban fontos tartozéka kell hogy legyen a munka szerzői jellege. Az album címének ki kell fejeznie azt, hogy ez a munka a fotós fejében fogant meg, de az egyéni szándék valami jóval többet céloz meg: a teljességre törő rendszerességet.

Javaslatom, hosszas elmélkedés után nem lehet más, mint a korábbi album címének analógiájára egy fotózó személyre utaló, a témához fűződő belső viszonyulás, a képgyűjtemény átfogó jelélegére utaló alcímmel kiegészítve: Három felekezet templomai Maros megyében - képekben.

Illusztráció: templomi felvétel a Maros megyei Mezőbergenyéről. Fotó Bálint Zsigmond

Bálint Zsigmond: Rajtaütés

Bálint Zsigmond (a madarasi tábor családi fotóján baloldalt, a fotelben bordó mellényben ül) a HMKK-táborok veteránja, a kitartás és egy következetesen végigvitt, professzionizmussá vált szenvedély megtestesítője. Lehet, hogy unalmas lenne az övéhez hasonló céltudatosság és bemérhetőség megsokszorozódása az életben, de összefogó, integráló szerepe vitathatatlan.

Akció teljében üt rajta képével a disznópajta körül sürgölődő madarasi csapaton, amint a hízóval szállnak szembe a túlerő meggyőző hatásában bízva. Az egymásnak feszülő akaratok és indulatok metszéspontján, félig még eldöntetlenül áll a rajtaütés mérlege, de ha a képre rögzített mozdulat-ábra vektoriális irányát akarjuk megtudni, akkor abból a hízó kerül ki vesztesen. A felállást megvizsgálva ugyanis az Egyesült Erők oldalán még egy tettre kész, tartalék erőt is látunk, aki bármikor bevethető, de ha már a küszöbig értek, az eredmény szinte borítékolható...

Az zajlik, ami évszázadok óta, változó díszletek közt, de szinte azonos rítusokkal, az udvar sokat látott, kitaposott földjén. Hadd ne mondjuk el a történet végét, ami részleteiben számos irányba is kavaroghat. A lényeg azon van, ahogyan az akciót értelmezte a fotográfus: az egymásnak feszülő erők harcaként...

Mezőségi mindennapok

Tárlat tárlat hátán...

Tavasszal szorgalma-

sabbak lennének a fotósok? Az emberiség - és mondhatni, az egész élővilág - mindenesetre aktívabb, mint minden más szakában az évnek. A mindennapok rendje szerint ugyanis a tél túl hideg, a nyár túl meleg, az ősz túl esős - egyedül a nyár reményteljes, enigmatikus, biztató...

Bálint Zsigmondnak tegnap nyílt mesés mezőségi fotóiból kiállítás a marosvásárhelyi Várgalériában. Vastagfalú, patinás helyiségekben. (Úgy látszik, Erdélyben a történelmi maradványok rendre művészi alkotásokkal népesülnek be - és jó, ha benépesülnek!)

A fotóst jól ismerem még fekete-fehér korszakából, amikor a Mezőség és a Sóvidék falvait járva néprajzi érdeklődéssel és szorgalommal fotózott mindent: gereblyétől a szalmakalapon át a fonóbeli életjelenetekig. És most, a hetvenen is túl járja a terepet. Pedig élhetne eddigi terméséből, megszámlálhatatlan sokaságú trófeáiból. De őt a feldolgozás mellett még mindig a begyűjtés varázsa élteti. Éppen csak megnyitotta kiállítását, s már igyekezik is Csíkmadarasra, a 20. HMKK-táborba, amelynek egyik kiemelt meghívottja. Mint olyan, aki eddig valamennyi tábort megtisztelte jelenlétével. (Akárcsak Ádám Gyula, aki a tárlatról szóló képes híradást hozta blogjában; a képek pár órával a verniszázs előtt készültek...)

Egy tárlat anatómiája (12)

A csíkszent-

domokosi fotótábor kiállítási anyaga alaposan próbára tette képelemzői hajlamomat. Ritkán volt alkalmam ilyen "volumenű" tárlatvezetést végezni, amikor a magyarázat és a demonstráció nem élőben történik, hanem sokszoros áttéttel, távol a valóságos kiállítástól, kiszakítva annak eleven algoritmusából. Nem állítom, hogy a kiállításról kiválasztott képek százszázalékosan jellemzik az Egészet, s azt sem, hogy nem lehetett volna egy-egy fotográfustól rá jellemzőbb alkotást találni. Abban viszont egészen biztos vagyok - és ezt bárki ellenőrizheti, ha a 12 "kimetszést" egységként kezeli -, hogy ezek igen karakteres és jó képek, amelyek amellett, hogy együttesen is fölerősítik egymást, a huszonegyedik század elejének kordokumentumai. Olyan látleletek, amiket nem kell majd reszkető kézzel egy-egy ládafiából előkaparni vagy ragasztószalaggal összetákolni, mert agresszíven bánt vele az idő.

A mai értékek megőrzésére jelképesen is szép példa a Bálint Zsigmond felvétele, amit szándékosan hagytam utoljára szeretetet és megtartást sugalló üzenetével. Ez a kedves, almaarcú néne attól boldog, hogy magához ölelhet egy ölnyi mezei növényt, gabonaszárat. Boldogságát nem csupán mosolya árulja el, amelyből hiányzik minden erőltetettség és magakelletés, nincs rajta fennhéjázás és kihívás, csak életöröm van és elégedettség, hogy a világ még mindig kerek, hogy a nap reggel felkél és este lenyugszik, hogy az évszakok továbbra is a megszokott sorrendben követik egymást, mégha olykor szeszélyesek is, hogy a falu rendje - bár sokminden szétzilálta, meglazította, kikezdte, megkérdőjelezte - legalább vágyként még mindig él az emberekben, és akik a Garadosi panoráma képgyűjteményében otthonosan megmártóznak, azok nem a pusztulás és a leverő nosztalgia rezignáltságával fertőződnek meg, hanem eltelnek hittel és reménnyel: ahol így tudnak ragaszkodni a természethez, ott a szentelt búza valóban megsokszorozott csodákra képes...

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Az álló idő gépezete

A szentgericei templom időmérő szerkezetét leste el Bálint Zsigmond objektívje. Azt a pillanatot, amikor amúgy is állt az idő. Persze, az idő láthatatlan maradt, csak álló gépezetéből lehet arra következtetni, hogy a mechanizmus belső ideje valamiképpen önmagába fordult, s ha nem is áll, hát egyhelyben jár, relantiban megy, mint a várakozó automobil motorja.

De ez csak illúzió, nincs itt szó semmiféle helybenjárásról, a pókhálók, a merev áttétek, a makacsul egymásnak feszülő fogaskerekek, a befagyott tengelyek az archív birodalmát idézik, ahol talán még a pókok sem valóságosak, csupán a hálóik, amelyek egymásba fonódva lengedeznek a fel-feltámadó templomi huzatban.

Jó érzés belelátni az idő gyomrába. Látni, hogy ő is csak ki van szolgáltatva az emberi hozzáértésnek. Különben észre se vennénk, illetve a nap járásából kellene kiolvasnunk azt a sorsunkból, hogy mikor mi történik velünk. Lehet, hogy jobb is lenne, s óráink ezért állnak meg időről időre. Választás kérdése, hogy adunk-e újabb esélyt nekik...

Pitán

Nem először (és nem utoljára) veszek elő Bálint Zsigmond-fotót, hogy beszéljenek, valljanak önmagukról. A való világ megismerésének vágya, egyfajta egészséges alkotói kíváncsiság hívja életre őket, s így történt ez Külsőrekecsinben is, ahol a jóbarátai által Zsigának szólított marosvásárhelyi fotóművész elemében érezte magát.

Kérdésemre, hogy mely felvételei érintették meg a leginkább lelkileg és intellektuálisan, az alábbi választ küldte a XIX. HMKK-fotótáborból való hazaérkezése után:

" Szarkáék, házigazdáink 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be, ahol a kenyeret meg a málét sütötték.

(Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.)

Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát."

Ez a pitán került aztán a toros asztalokra, ez kerül majd a kiállítási termek falára, az albumokba, az internetes portálokba. Az, ami a maga természetes módján elfogy és a szokás révén mindig újratermelődik, a fotó révén megtalálja átlényegített önazonosságát: jel lesz, mely elrendezése, színe, koreográfiája, hírértéke révén beépül tudatunkba, reflexeinkbe.

A pitánról nekem mostantól Külsőrekecsin és Bálint Zsigmond jut majd az eszembe...

Memento mori

Ezt a képet kinagyítva (klikk rá!) érdemes nézni, mert minden egyes részlete és mozzanata, a rajta szereplő személyek egy mély értelmű dokumentum

alkotó részei.

A fotó Külsőrekecsinben készült, a Szarka család portáján. Az első sor közepén ülő Szarka Márton asszonyát vesztette el 6 héttel korábban, a Bálint Zsigmond fotóművész beállította és készítette emlékképen a hat hetes megemlékezésre összegyűlt családtagok mellett, mögött és között a külsőrekecsini fotótábor hat tagja is felsorakozott, ugyanúgy feltartva a megemlékezés gyertyáját és kalácsszeletét, mintha közös gyászban egyesültek volna.

A HMKK (Hargita Megyei Kulturális Központ) XIX. fotótábora ugyanis, az addigiaktól teljesen eltérően arról szólt, hogy a faluba érkező fotósokat vegyes érzelmekkel, nem egyszer gyanakodva és sanda szemmel fogadó rekecsiniek pár nap alatt azáltal fogadták maguk közé, hogy a hegyen túlról érkezett művészemberek nem átallottak fizikailag is részt venni a falu népének erőfeszítésében: a százvalahány meghívottal lezajló megemlékezés előkészítésében, a szüretben, cipekedésben, kenyérsütésben, különböző otthoni munkákban, mintha csak a családhoz tartoztak volna. Ez a természetes beolvadás a fotók tárgyául szolgáló szegény, de szorgalmas rekecsiniek mindennapjaiba segítette annak idején Ádám Gyulát és Barabás Zsoltot, amikor jóval 1989 előtt, amikor még erősen tiltották a csángókkal való közvetlen érintkezést s evégett a csángókat is jócskán megfélemlítették, nem a szavak és az észérvek, hanem a cselekvő szolidaritás nyitották meg a rekecsini szíveket.

A tanulságot a tábort vezető Ádám Gyulának sikerült átplántálnia társaiba.

Ilyen körülmények között szinte maguktól készültek a tábor képei, remekebbnél remekebb látleletei a mai csángó falu életerejének és magára hagyottságának, népe szorgalmának. A fotósok mintha csak saját életüket dokumentálták volna a rekecsiniek életmozzanataiban, s egy új, másfajta művészi magatartásnak tapostak utat, amelyen döntő állomásnak bizonyult a Szarkáné halálára való közösségi emlékezés - a memento mori...

(A Káfé portál kép-tárában 31 felvétel látható a fotótáborban készült sokszáz fotóból.)

Kaláka

Ez a fotó egy 1983-as pálpataki (7 kilométerre fekszik Korondtól) kalákát ábrázol, annak is a kellemesebb, életörömes részét, amikor a közös erőfeszítést közös étkezés, meghitt együttlét, a zöld fű örökké divatos és bársonyos terített szőnyege kísérte. A lovacskák is nyugodtan majszolhattak a félárnyékban, két igavonás között, s a közös fényképezkedés sem maradt el, hiszen a fotós azért ment oda közéjük, a székelyföldi hórukk szereplői közé, hogy málló-bomló-kikopó-kiürülő életmódjukból még megmentsen egy-két-három-néhány képkockát.

A fotót a Megtartó másság című albumban láttam először, amit Marosvásárhelyen adtak ki a múlt század kilencvenes éveiben, s a legjobb marosvásárhelyi fotósok mutatták fel benne néprajzi fogantatású felvételeiket, jelezve ezáltal az Erdélyben és Romániában élő népcsoportok, kultúrák habitusát, szokásvilágát és életközegét. Bálint Zsigmond képei az album fő ékességei közé tartoznak - kikezdhetetlen hitelességük révén.

(A fotóművész általam összeállitott portfóliója - itt.)

Viselet

Több mint negyedszázada készült ez a felvétel Siklódon. Az archívumban található bejegyzések szerint az azonosítója "Balázs Piroska öltöztetése, Siklód, 1982 * Fotó: Bálint Zsigmond * Előre Naptár 1985-Cseke archívum" és azt az állapotot rögzíti, amikor ünnepre készülőben székely viseletbe öltöztették a fiatal siklódi lányt, úgy, hogy abból a fotós jól látható, értelmezhető és sokat mondó néprajzi illusztrációt is nyerjen.

A hetvenen túli, marosvásárhelyi mérnökembernek, aki majd egész életét, napi munkájával párhuzamosan a fotó művelésében töltötte le, gazdagabbnál is gazdagabb életműve van, mindenek előtt néprajzi jellegű fotókból. A műfajt olyan következetességgel, hozzáértéssel és magas szinten műveli, hogy az utóbbi évtizedekben a tudományosság és a dokumentarizmus szinte magától párosul a művészi megjelenítés ihletett lendületével. Az Előrénél, később a Romániai Magyar Szónál dolgozva, majd nemrég legutóbbi, Lélekőrző falvaim (HMKK-könyvek, 2009) című albumánál bábáskodva, folyamatosan nyomon kísérhettem B.Zs. művészi kiforrását és az általa megörökített világ kiteljesedését. A hozzám eljutott és megőrzött kópiák - amelyekből látványos portfóliót láthatnak itt - híven őrzik tanúságának hitelét az elmúlt évrtizedek népéletéről.