Pitán

Nem először (és nem utoljára) veszek elő Bálint Zsigmond-fotót, hogy beszéljenek, valljanak önmagukról. A való világ megismerésének vágya, egyfajta egészséges alkotói kíváncsiság hívja életre őket, s így történt ez Külsőrekecsinben is, ahol a jóbarátai által Zsigának szólított marosvásárhelyi fotóművész elemében érezte magát.

Kérdésemre, hogy mely felvételei érintették meg a leginkább lelkileg és intellektuálisan, az alábbi választ küldte a XIX. HMKK-fotótáborból való hazaérkezése után:

" Szarkáék, házigazdáink 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be, ahol a kenyeret meg a málét sütötték.

(Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.)

Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát."

Ez a pitán került aztán a toros asztalokra, ez kerül majd a kiállítási termek falára, az albumokba, az internetes portálokba. Az, ami a maga természetes módján elfogy és a szokás révén mindig újratermelődik, a fotó révén megtalálja átlényegített önazonosságát: jel lesz, mely elrendezése, színe, koreográfiája, hírértéke révén beépül tudatunkba, reflexeinkbe.

A pitánról nekem mostantól Külsőrekecsin és Bálint Zsigmond jut majd az eszembe...