Békás

Két időben jól elválasztott kor lenyomata a két felvétel.

Az első a két világháború között készült, a másik a kétezres évek legelején. Mindkettő a Békás-szoros bérceit ábrázolják. Ritmusuk, grafikájuk, s talán még üzenetük is szinte ugyanaz: a mostoha körülményekkel dacoló megmaradásról nyújtanak bizonylatot.

Az első kép a híres székelyudvarhelyi Kováts-napfényműterem egykori mestere, Kováts István munkája, és egy 1940-ben második kiadását megért kötetben bukkantam rá - Dr. Lévai Lajos református tanítóképezdei tanár Székelyföldi képek c. könyvében. A könyv szinte valamennyi fotóját a legendás fotográfus készítette, aki köztudomásúlag nagy természetjáró hírében állott és mindenhová magával cipelte fotografáló felszerelését, ami abban az időben bizony, tekintélyes terjedelmű volt és nem keveset nyomott! A remek rajzú, puritán szépségű felvétel egyetlen hibája a kolozsvári Minerva nyomda ritkás raszterű nyomólemezeiben rejlik, de ezek sem tudják elrontani az összhatást.

A második kép szerzője Daczó Dénes, az egykori RMSZ egykori csíki tudósítója, aki maga is szeretett mindent lefotografálni ott, amerre megfordult. Párhuzamos szerepeltetésük nem követ semmiféle értékegybemosást; Kováts István mester és életműve ettől még ott fog ragyogni a székely fotográfia egén.

Inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a Békás-szoros mint téma mennyire kötelezővé teszi - még a színes digitális technika esetében is - a visszafogottságot, a fehér-fekete tónusok elfogadását. Hiszen ahol nincsen tobzódó élet, csak szikártság és lépten-nyomon feszülő ellenállás, ott a színek se játszanak igazán az ember keze alá, s be kell érnie azzal, amivel beérték a fotográfia úttörői - a nap mindenkori fény-árnyék ajándékával.