A temető vissza-visszatérő, hálás téma a fotóban. Természetbe illeszkedő formák, tónusok, meghittség, még akkor is, ha minden elhagyatott, kipusztulóban lévő, árva...Nem véletlen, hogy a Fotótanú már több ízben is foglalkozott temetővel-temetéssel kapcsolatos képekkel (lásd 1, 2, 3). Hiszen az szinte minden esetben olyan esemény, olyan nyom, amire emlékezni kell, ami az emlékállításnak elmaradhatatlan közege.
Balázs Ödön itt látható képe, amely a lázárfalvi temetőben készült (a HMKK ott szervezett fotótábora alkalmával), egyik kedvencem ebben a tárgyban. Nem állíthatom, hogy teljesen újat hoz, hiszen ilyen kereszteket, buján nőtt virágokat más képeken is láthattunk; meg aztán egy temetőt fényképezni - mondja a laikus - nem lehet nagy kunszt, hiszen az örök béke kertjében nyugalom honol, minden mozzanatot alaposan meg lehet fontolni, a készülő fotó értékeit és körülményeit alaposan át lehet gondolni, nem kell számolni mozgó célponttal, éppen csak azt kell tudni, hogy mi az, ami bennünket az agyonidézett látványból még egyáltalán érdekel.
Balázs Ödönt a szépség vezérelte: a temető légkörének a finom, megismételhetetlen harmóniája. Az, ami az egyik pillanatban még nincs sehol, aztán felsejlik, mint egy szivárvány, a következőben pedig nyoma vész, mintha soha nem is lett volna. Azt hiszem, ez a pillanat szorult a székelyudvarhelyi fotós kamerájába, és ezért tűnik nekem kifogyhatatatlanul üdének ez a kép, mely mindig új élményként szólít meg már akkor, valahányszor a képnézegető keresőjéből bélyegképe felugrik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése