Ünnep ilyen képeket kapni és kommentálni. Szerzője, a Québecben élő David Bircher két úr szolgája egyidőben: a zenéé mint a québeci szimfonikus zenekar kürtöse és a fotográfiáé, ez utóbbiban is a monokróm megoldásokat kedveli.A kép Pusztai Péter révén került hozzám, azzal a megjegyzéssel, hogy a művész egyetértett azzal, szerepeltessem a Fotótanúban, s mondjam el mindazt, amit fontosnak tartok vele kapcsolatban.
Legelső gondolatom mindjárt az, amit a kísérőlevélből tudok meg: a kép valamikor a múlt század hatvanas éveiben készült, egy kb. 30 dolláros hagyományos fényképezőgéppel, tehát olyan szerény és jelentéktelen műszaki háttérrel, mint amilyen egy darab kérta tud lenni az ihletett képzőművész kezében. Ez is szaporítja azon példák számát, melyek szerint - és ez Péter barátunk találó megfogalmazása - nem a technológia fejlődése szüli a tehetségeket, az csak megkönnyíti a tehetségtelenek érvényesülését...
Mivel is fegyverez le ez a kép? Archív tónusvilágával mindenképp. Amelyben minden úgy ragyog, mintha nem is a fény világítaná be a valóságot, hanem a tájból, a tárgyakból, a képen lévő alakokból sugározna elő valami jótékony, derengő búcsúfény. A leghétköznapibb meghittség pillanatai ezek: füvek, dombhajlatok, málló kövek, bokrok között, szabad tereken, a szeretet törékeny tárgyával a középpontban. Minden Őrá vetül, az óvó mozdulatok, a tekintetek kifürkészhetetlen iránya. Jótékony kóborlás szent pillanata ez, amit az öntudatlan gyermek majd így őriz meg ösztöneiben: nagyon boldog voltam egy távoli délutánon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése