Hegyen-völgyön járogaték vala...

Meghívót kaptam szívbéli jó barátom, Ádám Gyula vasárnap délben nyíló székely-

udvarhelyi fotó-

kiállítására. Alapelvem, hogy minden meghívót, ha csak lehet, meg kell ám tisztelni, ezúttal azonban kétszeres örömmel készülök, mert Ádám-képeket nézni és értelmezni számomra jeles esemény.

Lehet, úgy tűnhet az idelátogatónak, hogy az Ádám-féle jelenséget, annak egy-egy képi megjelenítését fokozott gyakorisággal értelmezem, és ez nincs is másként, amennyiben a válogatás szempontjait mindig az életre bízom, a napról napra alakuló véletlen fordulatokra. Gyula ráadásul az utóbbi években igen ráhajtott, szakmailag valósággal megugrott, kiteljesedett, s begyűjtés és feldolgozás között egyensúlyozva a tervezgetések helyett a tettek emberévé vált.

Mostani tárlatán, amelynek darabjait ma szállították át a Hargitán túlra, régi és új fotói sajátos szintézisben elegyednek: mind analóg felvételei, mind digitális fotói a maguk nemében ugyanazt az erőteljes kifejező erőt képviselik: a vidéki népélet, a leghétköznapibb pillanatok ünnepi tisztasága, a fényképeszkedéshez lelkileg is felkészülő, felszabaduló alanyainak gesztusai és hiteles környezete, a természetes fények rafinált kihasználása hozzásegítik ahhoz, hogy bármerre jár, úgy fotózzon, mintha egy egész vándor műtermet hordozna magával.

(Így válik érthetővé a tárlat címe, a csángó népdalból kölcsönzött Hegyen-völgyön járogaték vala...)

A tárlat anyagából kiemelt kettős portré Csíkcsomortánban készült, 1998 telén, amikor Csíkban az utakon minden ropog, a háztetőkről jókora hónyelvek nyúlnak a föld felé. A haladtukban a fotósra - miránk - visszatekintő két falubeli első pillanatra nem túl megnyerő figura, még enyhe fogyatékra is gyanakszik az ember, de hát Istenem, annyiféle szerzet van a világon s valamennyien eleven, érző teremtmények vagyunk. Ez az elevenség, a hiteles érzelem, a fotós fókuszáló tevékenységére megértéssel, részben gyermeki örömmel reagáló fiatalabb arcot természetes módon egészíti ki, ellensúlyozza az idősebb férfi némileg gyanakodó, tűnődő tekintete. Egyik a beleegyezés, a másik a sokat látott tapasztalat miatti tartózkodás hordozója.

A fotós pedig pontosan azt mutatja föl belőlük, ami a lényegük: nem a saját értelmezését sulykolja a nézőbe, nem az elcsípett kuriózumra hegyezi ki a pillanatot, hanem az elfogadás, az egyenlő emberré válás esélyét megadva ábrázolja az amúgy elesett sorsú, látvánnyá tett úton haladókat. Figyeljük csak meg: ha több ideig szemléljük a csomortáni párost, az együgyűnek ható vigyor egy idő után belső derűbe vált át, és ez már a fotós érdeme, hiszen éppen erről az átváltozásról szól a kép.

(A tárlat szervezői: Hargita Megye Tanácsa, Hargita Megyei Kulturális Központ)