A boldog fotós

Ma délben megtörtént az esemény, amiről két napja említést tettem: Székelyud-

varhelyen népes közönség előtt, a Heveder zenekar és Ádám Rebeka közreműködésével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész felvezetőjével megnyílt a csíkszeredai Ádám Gyula első székelyudvarhelyi egyéni fotókiállítása a művelődési ház kiállítótermében.

November 13-i bejegyzésemből link vezet a tárlat anyagából kóstolót kínáló galériához, amely a mai esemény nyomán kiegészült Molnár Attila fotóriportjával (katt ide!) s mivel többen érdeklődtek nálam a fotóművész iránt, a tárlatkrónika helyett ideiktatom azt az interjút, amit Gyula 2008-ban a rangos Fotóművészet c. folyóiratnak adott s amely szemléletes összefoglalója annak az útnak, amelyet a fotóművész máig bejárt.

Molnár Attila itt látható fotójáról a művész öröme sugárzik, miközben az utolsó simításokat végzi képein: felragasztja a címcédulákat.

*

1. Kérlek, mesélj a gyermekkorodról! Hol és mikor születtél, a szüleid mivel foglalkoztak? Milyen iskolákat végeztél? Mi érdekelt gyermekkorodban, mivel mikkel foglalkoztál a legszívesebben?

- Csíkkarcfalván születtem, 1961. november 28-án, hagyományos székely családban, szüleim ipari munkások voltak. Ugyanazt az iskolát végeztem, mint a többi karcfalvi gyerek, csak egy idő után bejártam képzőművészeti órákra is a csíkszeredai művészeti iskolába, majd sikeres felvételi után elvégeztem Marosvásárhelyen az ottani szakközépiskola grafika szakát. Az az igazság, hogy gyerekkoromban már nagyon szerettem rajzolgatni. Télen mifelénk mindenki hokizott, én csak ültem a szobában, pedig állítólag jó sportoló voltam, de ritkán mentem játszani, inkább másolgattam az erdész nagybátyám rajzait, aki annak idején Görgényben végezte az erdészeti technikumot. Jött haza a szünidőben, a füzeteivel, s hát azok tele voltak rajzzal: pisztránggal, szarvassal, medvével. Mind ilyen vadakat rajzolt, de ő is másolta. Szerintem mesteri munkát végzett, a másolásai a fotóval vetekedtek. Akkoriban inkább csak a tinta volt kéznél, azzal lehetett rajzolni. A szüleim nem törődtek különösebben azzal, hogy én mit is csinálok, nagybátyám viszont egy jó támpont volt. Ő ha azt mondta valamire, hogy nem jó, akkor az nekem szent volt. Végüls is, az egész gyerekkor amolyan képiségben telt el. Nekem nem az volt élmény, hogy megmutattak egy medvét, s hogy az oda kellene jöjjön hozzám, vagy én megyek hozzája, inkább azon gondolkoztam, hogyan lehetne majd azt az állatot lefesteni.

2. Volt-e valaki a családban vagy a környezetedben, aki fényképezett? Te mi miatt kezdtél iránta érdeklődni? A technika, a sötérkamra hangulata fogott meg vagy inkább egy kép, amit láttál valahol, esetleg valami más miatt? Tanított-e valaki, vagy magadtól, szakkönyvekből sajátítottad el a technikát? Milyen fotós lapok voltak akkoriban, ezek léteznek-e még?

- Akkoriban se a családban, se környezetemben fotós nem volt. Viszont Marosvásárhelyen történt, hogy a grafika oktatás során, mint lehetséges grafikai kifejezési eszközt, a fotót becsempészték az életembe. Hivatalosan is tanították. Ugyanúgy kellett tanulni, tudni belőle, mint bármi másból. Adtak egy témát, s ha arra fotót vittünk, épp úgy becsülték, mintha rajz lett volna. Korábban is próbálkoztam, de különösebben nem érdekelt. Az iskolában viszont muszáj volt. És rájöttem, megfelelő kifejezőeszköz a számomra. Lényegében a valóságot magát akartam megragadni általa. Számomra ez egy jó műfajnak bizonyult erre. Grafikatanáraink, Nagy Pál és Molnár Dénes pedig becsülték a fotót, ezért mi is megtanultuk becsülni. Az iskolában jól felszerelt laborunk volt, kellő anyag is akadt bőven. Igaz, előhívótankra már nem futotta a pénz, azt kézi filmfürdővel pótoltuk, de a film, a papír, a vegyszer olcsón jött, beszerezhető volt. A labor meg az iskolában, szinte ott laktunk, annyit dolgoztunk benne. Nagyon jó minőségű képeket tudtunk ott csinálni, digitális technikával sem lehet azt utolérni... Akkoriban Romániában egyetlen, belső terjesztésű szakfolyóirat létezett a fotósoknak Bukarestben, viszont különböző kerülő utakon eljutott hozzánk a Fotóművészet, illetve a Fotó c. hetilap, ezeket forgathattuk, olvastuk rongyossá, nagy haszonnal. Úgy tudom, közülük ma már csak a Fotóművészet élte túl a huszadik századot, miközben a romániai fotószaklapok egyre-másra jelennek meg. Igaz, Magyarországon is több szakkiadvány felbukkant, de igazából az online fotós fórumok a leglátogatottabbak világszerte.

3. Már a kezdeti időszakban is a későbbiekhez hasonló témákat fotóztál? Vagy csak később kezdted érezni, hogy képileg is érdekes a környezeted?

- Igazából akkor kezdtem el komolyabban fotózni, amikor nem jutottam be az egyetemre. Rájöttem, hogy fényképezni remek dolog, és fel tudom használni a terveimhez. A mindennapi kenyeret ugyan a bányában kerestem meg, Balánbányán, a fotózás viszont szórakozás volt, kedvtelésből űztem. Sokan dolgoztak Balánbányán moldvaiak, sok csángó is, s felfigyeltem ízes beszédjükre, archaikus vonásaikra. Többel össze is barátkoztunk, előttünk bátrabban használhatták a maguk sajátos nyelvét, haza is meghívtak magukhoz, s mi egyre nagyobb kíváncsisággal mentünk. S nem csak a szájunkat tátni, hanem menteni a csángó kultúrát. Pontosan Bartók Béla kapcsán lettem fotós, aki szülőfalumban ütötte fel annak idején székelyföldi gyűjtőútjának fő hadiszállását. Hallottunk felvételről egy Domokos Pál Péter-beszédet arról, hogy aki csak teheti, menjen át a hegyeken, még az utolsó órában, és gyűjtse be, ami ma még létezik, mert holnap már nem lesz mit. Tetszett ez a mentésre való felszólítás... Az akkori nem rossz bányászfizetésből fényképezőgépet, később filmezőgépet vásároltunk... A moldvaiak élete előbb szigorúan néprajzilag érdekelt, s tulajdonképpen ma is ugyanazt fotózom, mint annak idején, csak más szemmel és egy gazdag tapasztalattal a hátam mögött. Korábban szárazabban fotóztam, nagyon vigyázva arra, hogy oda ne illő elemek ne rontsák a képet. Ma már tudom, hogy minden, ami a keresőben látszik, az emberi élet valóságához tartozik. Persze, túlzás azt mondani, hogy ugyanazt fotózom, mert közben maga az élet is nagyot változott. Mindennek más az arculata. Olyan elemek kerültek be, amiket eddig tudatosan kikerültem. Amikor fotózni kezdtem, még villany se volt, most az egész csángóföld teli van villanydróttal s oszloppal, jóformán mindenük be van betonozva. Még a viseletük s a viselkedésük is felhígult, ma a szokványos, divatos városi viselettel kombinálják a hagyományost. A ház berendezései is kicserélődtek, csak egy-egy szigetecskében, faluszéli házban leljük fel, véletlenszerűen, a megállt időt. Izgalmas élmény volt számomra a valóságelemek ilyen keveredése, amikor egy csángó lakodalmat fényképeztem 2006 végén, ahol az élet teljes gazdagságában feltárulkozott előttem, de a hagyományokat is meg lehetett még örökíteni.

4. Milyen egyetemre jelentkeztél, és miért a bányában kezdtél dolgozni? Mi volt ott a munkád? Meddig maradtál ott, mikor és hogyan kerültél a Hargita Megyei Kulturális Központba? Volt-e más fotós munkád is?

- A művészeti középiskolában minket nem egyetemi vizsgákra jelentkező versenyzőknek neveltek, hanem kicsi művészeknek. Az utolsó iskolai évben szinte nem is csináltunk egyebet, mint az érettségi diplomamunkáinkat. Mesterségből tiszta jelesem lett, de ez nem volt elég a felvételihez. A kolozsvári képzőművészetinek háromszor vagy négyszer nekifutottam, de nem kerültem be. Pedig az ismerősök megmondták, pontosan mikor kerülne rám a sor. Mert sok próbálkozás után végül csak sorra kerültél. Ki kellett várni a sort. Különben előre ki voltak szemelve a bejutók... A protezsáltak... Az egyetemiek úgy is tudták, aki mindenáron művészetit akar végezni, az hatszor-hétszer is képes visszajönni... De én nem próbálkoztam többé, nem akartam félbehagyni a fotózást, a moldvai kiruccanásokat. Szerettem azt a munkát. Szüleim mondták is: jó, akkor ezt felejtsd el az egyetemet, mehetsz a bányába! Volt ott egy ismerősünk, s mert jól tudtam rajzolni, bekerülhettem a topográfusokhoz. 1990-ig dolgoztam Balánbányán, s az első tárlatom után másnaptól alkalmaztak a művelődési felügyelőségen, amit többször is átszerveztek, most kulturális központ lett, de én következetesen maradtam fotóreferensnek. A Csíki Játékszín - a helyi színház - megalakulása, 1999 után színházi fotózással is foglalkoztam. Nagyon szép időszaknak könyvelem el. Nem voltam a színház alkalmazottja, a feladatot munkaidőben vagy azon kívül kellett ellátnom. A színház és a munkahelyem közös megegyezésével végeztem az egészet, de idővel egyre jobban szorítottak a hivatali feladataim. Amit ezidő alatt átéltem, egy kicsit hasonlított a moldvai fotózáshoz. A megrendezettség okán. De azért amikor eljöttem a színháztól, valahogy megkönnyebbültem. Mert hirtelen sok lett... Gyorsan kellett dolgoznom, hogy közben a munkahelyemen is helyt állhassak, ugyanakkor igényesnek is kellett lennem. Néha egyszerűen ellógtam a munkából a színház miatt. Elvben mindenki tudott a dologról, nem a saját szakállamra ment a játék, a két munkaidő sokszor egybe esett, egyszer-kétszer még el is tudtam kérezni, de végül már kínos volt. Ami szép és jó volt, az megmaradt. Már-már szeretettel tudok rá gondolni. A színházi fotózásban felmérhettem, mennyire vagyok fegyelmezett. Próbára tehettem magamat. Egy kicsit a fényképész mesterségben is tovább kellett lépni, letesztelt, hogy mire vagyok képes? Akkori fotóimból semmit el nem dobtam, ugyanúgy őrzöm valamennyi felvételemet. Hiába mondta az irodalmi titkár, neki elég néhány kép, én viszont: hogy nekem nem elég. Így minden évadot sikerült egy-egy fotótárlattal megnyitni. Ebből valami új, egy egészen jó hagyomány született. A négy alkalommal megismétlődő, de mindig más kiállítás egy kicsit ünnep is volt. Sajátos megközelítése a színházi életnek.

5. Hogyan jött létre a Tölgyfa-kiállítás? Hogyan ismerkedtél meg Barabás Zsolttal? Hosszabb ideig együtt dolgoztatok, vagy csak az az egy kiállításotok volt közös?

- Előbb ismerkedtem meg Zsolttal, s csak utána jött minden egyéb... Barabás Zsolttal együtt jártam iskolába Marosvásárhelyen, jól ismertük egymást, közösen vágtunk bele a csángóföldi fotózás kalandjába, együtt jártunk hétvégeken a hegyeken túlra, cipeltük a felszerelésünket, kölcsönösen segítettük egymást. Olyan dolgokat gyűjtöttünk, amit akkor senki. Fontos, hogy a mi anyagunk hiteles... Fel se tettük magunkban a kérdést, mit csinálunk majd az anyaggal, mire kell az nekünk? A cél mindkettőnknél egy volt: hogy szép fotókat készíthessünk. Egyfajta utazást tettünk az időben, ahogy az az archív fotókról átjön. Nem azért fényképeztünk, mert le kell adnunk ennek vagy annak a lapnak. Magunknak csináltuk, a lehető legjobban. Az első tárlatunk úgy jött össze, hogy mindjárt a rendszerváltás után, 1990-ben Márton Árpád csíkszeredai festőnek mutattam néhány képünket, aki megnézte, s rögtön azt mondta, vége annak az időnek, hogy lessük, ki amatőr, ki profi, ki kell állítani, és kész. Utána minden kiderül... Minket akkor Zsolttal nem ismert senki. És bejutottunk az akkori legjobb csíkszeredai galériába. Megjelent ott a tévé, rádiók, újságok, népes közönség, minden, s az volt az általános vélemény a képeinkről, hogy ezek nem egyszerűen csángó fotók, hanem ezek valóban fotók. Zsolttal elválaszthatatlanok voltunk, mint a sziámi ikrek, s a Tölgyfa-kiállítás is úgy jött létre, hogy egy budapesti barátunk ösztönzésére elmentünk a Tölgyfa-galériához, amiről úgy tudom, hogy akkori formájában már megszűnt, vittünk a hónunk alatt a csángó fotóinkból, de ott azzal fogadtak, hogy náluk a színvonal számít, az csöppet sem érdekes, hogy a határon túlról jöttünk vagy hogy csángókat fotózunk. A barátunk azt kérte akkor, hogy legalább a fotókra vessenek egy pillantást. Megnézték, s a döntés az volt: rendben van, érdekli őket a kollekció, előjegyeznek, s úgy két év múlva sorra is kerülhetünk. Így aztán szépen kivártuk a sorunkat a Tölgyfánál, s ott is szép sikert arattak a képek. Zsolttal legalább 10 kiállítást rendeztünk ezekből a fotókból, s olykor vitatkoztunk azon, miért is csináljuk ketten? Neki is olyan anyaga van, mint nekem... Végül rájöttünk arra, hogy a kettő nem egyformaságot, inkább egységet jelent. Útjaink később szétváltak, egy darabig még csinálgattuk közösen, meg külön-külön is, lassan elmaradt a közös életünk, elváltak a sínek... Főként, amikor Sepsiszentgyörgyön telepedett meg... De a kapcsolatot tartottuk, s tavaly, az erdélyi táncházmozgalom harmincadik évfordulóján újra közösen állítottunk ki csángóföldi fotóinkból a Csíki Székely Múzeumban.

6. Mesélnél-e nekünk a rendszerváltás előtti romániai fotóéletről? Volt-e közép- vagy felsőfokú fotóoktatás, akár Kolozsváron, akár Bukarestben? Voltak-e független alkotók, titokban dokumentálók? Volt-e kapcsolatod fotókörrel vagy más fotósokkal? Ma tagja vagy-e valamelyik fotós csoportnak?

- A rendszerváltás előtt a fotózás vagy kisipari tevékenység volt, vagy a műkedvelő szabadidős tevékenységeknek kijáró tömegkulturális törődés vette szárnyai alá. Iskolai és egyetemi fotóoktatásról nem lehetett hallani, grafika tanáraink is inkább csak belopták a fotót a tananyagba, mert hivatalosan nem írták elő. Létezett ugyan a művészfotósokat összefogó szakmai egyesület, de inkább öntevékeny sóhivatali alapon. A fotó ideológiai felügyeletét a szakszervezeti művelődési mozgalom alá rendelték, ebben a keretben működtek az úgynevezett fotóklubok, amelyekben csekély tandíj fejében el lehetett sajátítani a fotótechnikát és a fotóesztétika néhány elemét, majd a klub tagjai a tehetségesebbeket igyekeztek közösségükbe terelni, inasként pátyolgatni, utánpótlásnak befogadni. Ott, ahol pezsgő klubélet folyt, az eredmények se maradtak el, néhány népes fotóklub annyira kimagaslott a mezőnyből, hogy országos biennálékra, később nemzetközi szalonok megrendezésére is vállalkoztak - Bukarest, Marosvásárhely, Nagyszeben, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Csíkszereda, Krajova, Nagyvárad voltak a romániai fotósélet főbb gócpontjai. Ez utóbbi Tavirózsa nevezetű fotóklubja évente premierfotó pályázatot és tárlatot is éltetett. Ugyancsak a klubokon keresztül lehetett törvényes keretek között külföldi rendezvényekre benevezni, nemzetközi tárlatokra munkákat küldeni, az ilyen küldemények rendszerint célba jutottak. De ha valaki a saját szakállára próbált meg fotózni és munkákat küldözgetni, előbb-utóbb gyanús lett, küldeményei elkallódtak. Azok az idők nem kedveztek a magányos alkotóknak. Ahhoz, hogy a hatóságok előtt fedve legyünk, annak idején mi is beléptünk a Balánbányán működő szakszervezeti művelődési ház jól felszerelt fotóklubjába, s ha véletlenül valahol igazoltattak, akkor felmutattuk a klubkártyát és legtöbbször megúsztuk. Aki nem tartozott sehová, az tartozott a "független alkotó", a "titokban dokumentáló" kategóriába. Akkoriban olyan szigorú művészeti kánonok voltak, hogy kiállításra amúgy sem fogadtak be akármilyen témát, s ha valaki a szociófotóhoz vonzódott, vagy akár mi is, akiket a néprajz izgatott, "független", kereten kívüli munkát végeztünk. Klubéletet mi nem éltünk, ismertünk fotósokat, de nem közösködtünk senkivel. Mostani beosztásom a Hargita Megyei Kulturális Központnál olyan, hogy kiemelten a fotográfiával foglalkozom, legnagyobb vállalkozásunk a 2002-ben elkezdett s azóta 12. portyáján is túljutott Nemzetközi Fotóművészeti Tábor, amely meghívásos alapon a székelyföldi régió jellegzetes településeinek mai népéletét és valóságmetszetét térképezi föl a sokféle művészi látásmódot érvényre juttatva. Székelyvarság, Borszék és környéke, Csíkszereda és környéke, Gyimes völgye, Etéd, Csíkkarcfalva, Gyergyóalfalu, Vízakna, Menaság, Gyergyószentmiklós, Kászonaltíz, Gyergyóremete voltak eddig a tábor szálláscsinálói, s a fiatal, tehetséges fotóművészek bevonása mellett olyan fotós személyiségek is szívesen jöttek vissza velünk együtt dolgozni, mint Móser Zoltán és Kunkovács László Magyarországról. Nagyon fontosnak tartom, hogy rendszerint magunk mellé vettünk tehetséges, érdeklődő fotó-videó szakos hallgatókat is, a tábori munka egyfajta kerete lett az elmélyült, célirányos szakmai műhelytevékenységnek. Ez a féltucatnyi állandó tagságú alkotó csoport jelenti a tábor mindenkori húzóerejét. A táborok nyomán minden esetben értékes tárlatok, nem egy esetben reprezentatív fotóalbumok is születtek. Már szervezzük a tizenharmadik fotótábort is, melynek színhelye a csángóföldi Pusztina lesz.

7. Neked volt-e bármilyen kellemetlenséged a rendőrséggel, a hatóságokkal a fényképezés miatt?

- Persze, hogy volt, nem is egyszer. Bár egészen másként, mint ahogy azt manapság el szokták képzelni... A bányánál volt egy zilahi magyar mérnök, aki jól értette, hogy mit csinálok és támogatott. Igaz, őszintén fel kellett tárnom előtte, miért kell nekem a szabad idő, miért megyek a hegyen át fényképezni, gyűjteni. Bevallotta: ha nem mondtam volna el mindent nyíltan, lehet, el se enged, talán fel is jelent … Így nem egyszer egy-egy hétre is eltűnhettem a munkából, a tudtával. Ez volt az az időszak, amikor igen kevesen mertek a csángók közé utazni. Zsoltot is, engem is ugyancsak óvtak, bár nem igen beszéltünk a dolgainkról, s mondták nekünk, nagyon veszélyes, amit Moldvában végzünk. Mi csodálkoztunk: mi ebben a veszélyes? Hiszen nem csinálunk semmi rosszat! Mentjük, ami még menthető... Egész idő alatt igazából csak egyszer buktunk le, 1989 őszén, pár hónappal a decemberi események előtt, de azt se úgy kell elképzelni, hogy bezártak, ütöttek, vertek, megkérdezték, hogy mit keresünk ott ezzel a profi felszereléssel, s mi mondtuk, amit mondtunk, de csak gyanúsak maradtunk, elkoboztak néhány filmet, de én eközben arra gondoltam, hogy ennyi veszteséget komolyan ellensúlyozza az a sok-sok film, amit érintetlenül sikerült áthoznunk. Lehet, ha hamarabb összeakad a bajuszunk, könnyebben elmegy a kedvünk az egész csángó kalandtól, így viszont már késő volt. Az ügyet könnyen megúsztuk, jegyzőkönyvet vettek fel az elkobzott dolgokról, de aztán nem lett következménye, a szerveknek talán már túl sokfelé kellett figyelniük... Rögtön a rendszerváltás után, mikor láttuk, hogy fordul a kocka és mindenütt megrohanták a rendőrséget, a szekut, a hatósági irodákat, elmentünk Bákóba, visszaszerezni a tekercseinket. Udvariasan fogadtak, megjátszották ügyesen, hogy semmit se tudnak a dologról, hiába mutattuk az aktákat, mintha nem ott állították volna ki azokat, a végén mi kellett megszégyeljük magunkat, hogy zaklatni merjük őket... Jól felépített mentsvárban ültek már akkor, s dolgunk végezetlen utaztunk haza, de legalább vége volt a zaklatásoknak, a tiltásoknak.

8. Általában nyitottak voltak az emberek, akiket fényképeztél, vagy csak akkor vetted elő a gépet, miután elfogadtak?

- Első csángóföldi utazásunk Lészpedre esett. Reggel korán érkeztünk az állomásra, még nem volt megvirradva, jöttek-mentek a hajnali munkásvonatok, s ugyanazzal a hangulattal találkoztunk, mint Csíkban, ez olyan jól esett nekünk! Figyeltük az emberek körvonalait a sötétben, még a kiejtésük is a jó csíki falusi hajnalt idézte. Legelőször, hogy beléptünk egy csángó ismerősünk házába, az pont úgy nézett ki, mint egy múzeumi kiállító terem, csak a cédulák, a feliratok hiányoztak... Mi pontosan ezt vártuk! Szinte hihetetlen! Aztán kiderült, hogy ez még nem is olyan, mert vannak olyanabb házak is... Sokáig a csángók azt képzelték, s még ma is képzelik, hogy aki magyar, az csak külföldi lehet. Fogalmuk sincs, milyen Moldván kívül az élet, s kik élnek a hegyen túl... E tévhit miatt sokszor elkérték a személyi igazolványunkat... És nem a hatóságok, hanem az egyszerű emberek. Ezért fontos volt, hogy a nyelvükön beszéljünk. Lássák, hogy nem azért megyünk, mert valamit akarunk tőlük. Egyszerűen kíváncsi voltam, én azért mentem közéjük. Persze, gyanakodhattak is, joggal: te mit kutatsz itt minket, miért fényképezel? Miért kérdezősködsz? Mi közöd hozzánk? Mit akarsz itt egyáltalán? Meg kellett hát mondanunk őszintén, egyszerűen, hogy mit csinálunk. És az mire jó. A közös ismerősök, barátok, rokoni kapcsolatok nagy segítséget, útlevelet jelentettek az ott élők felé. Csíksomlyó említése határozottan varázsige volt. Akkoriban divatozott, hogy a vénlegények Csíkból s Gyergyóból hozzanak feleséget maguknak. Kaptak egy lakcímet s hoztak egy jó asszonyt a házhoz. Így aztán a szemükben, aki onnan jött, rossz ember nem lehet. A gépet csak akkor vettük elő, ha már közvetlen viszonyban álltunk az alanyunkkal. Kézről kézre adtak bennünket, sose rontottunk ajtóstól a házba. S ez ma is így van. Az emberrel meg kell találni a közös hangot, meg kell adni a tiszteletet, hogy egy pillanatra se higgye, hogy visszaélhetsz a bizalmával. A hatóságok előtt is ilyesmiket hangoztattunk: született egy kicsi buba, s megkértek, csinájunk róla fotográfiát. Meg van egy bányász ismerősünk Balánbányán, aki itt lakik, s a családjáról készítünk fotókat. Nem is volt baj, csak azt kérdesték, jó-jó, de miért kell ehhez annyi felszerelés?

9. Változott-e a nyitottságuk a rendszerváltás óta eltelt időben? Magyarországon, főleg a nagyobb városokban ma sokkalnehezebb az utcán fotózni.

- Általában véve az emberek gyanakvóbbak lettek, ez az általános közhangulat. Az emberek se tudják, miért, a fotós sem tudja, csak érzi a helyzetet, hogy a mai ember kevésbé bízik meg bárkiben. Az elesettek, a romák már előre kérik a pénzt, ha valaki fotózni akarja őket, mások húzodoznak. Most már mindenkinek szabad fotózni, ezért az emberek személyi jogaikkal élve próbálnak gátat vetni a visszaéléseknek. Annyira be van ma már kamerázva a mi világunk is és meglehetősen okkult megfontolásokból, hogy a többség jónak látja óvakodni. A rendszerváltás előtt nehezebben lehetett visszaélni a fotóval, ezért a hozzá fűződő érzelmek se voltak ennyire negatívak.

10. Minden helyzetben fényképezel, vagy van olyan, amikor elteszed a kamerát, mert túl intim a helyzet? Sokat vagy keveset exponálsz egy-egy témára, vagy ez teljesen változó?

- Mindig az alkalomhoz igazodok. Amikor érdekel a téma és szabad a vásár, akkor nagyon sokat fényképezek, egyszerűen nem tudok betelni vele. Számolatlanul csinálom a képeket, nem gondolok célszerűségre, takarékosságra. Máskor, amikor olyan a pillanatnyi hangulat, hogy úgy érzem zavarnék, akkor nem tudok fotós lenni, visszafogom magam. Azt hiszem, egy hétnél tovább nem lennék jó fotóriporter. Képtelen vagyok átgázolni a helyzeteken. De ha valamilyen témában szabad jelzést kapok, akkor nehezen tudom visszafogni magamat. Utólag pedig mindig bebizonyosodik, hogy a téma alapos körüljárása nem csupán egy vagy két jó képet jelent, hanem egy egész bázist, ami az idő teltével felértékelődik, dokumentum értékű.

11. 2006 végén megjelent Arcpoétika című fotóalbumod, a HMKK-könyvek sorozatban. Beszélnél-e a létrejöttéről?

- Jóideje terveztem, hogy legjobb fotóimmal majd előállok album formájában is, s biztattak is minden oldalról. Az akarat tehát megvolt benne, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ferenczes István, a Székelyföld című folyóirat főszerkesztője, aki 1990-ben fotóreferenst csinált belőlem, rendszeresen nógatott, aztán Cseke Gábor író úgy tűnik, fantáziát látott abban, hogy ne csak akarjam a könyvet, hanem meg is csináljam. Közös erővel, nem egészen egy év alatt sikerült. Én elmondtam az életemet, a gondjaimat-gondolataimat, emlékeimet, ahogy eszembe jutottak, ő leírta és összeboronálta, bevezetőül, bemutatkozóul. Képeimet meg csak ki kellett válogatnom. Az se volt könnyű, mert nem tudtam, hol húzzam meg a vonalat. Szerettem volna minden jó, minden kedves képemet benne látni. Be kellett látnom, hogy ha fájdalmat is okozott, hogy a megmutatkozás mellett meg kell tanulni okosan lemondani. A kevesebb néha több. Barátok, kollégák segítették a könyv tervezését és kivitelezését. Igazság szerint annyi az anyagom, hogy nyugodtan újabb és újabb könyvekkel is előállhatnék. Egyelőre a fotótáborok könyveit szerkesztve szelidülök mind jobban a szerkesztés fegyelméhez és türelméhez.