Nagykanizsán született (1899-1962), 110 esztendővel ezelőtt, s tisztelői most 110 fotójából álló kiállítást hoztak össze szülővárosában: 110 év, száztíz kép címmel. Tiszta szerencse ezekkel az évfordulókkal, melyek olykor arra jók, hogy megóvják a feledéstől mindazokat, akik pedig látható nyomokat hagytak az utókoron.
Vadas mester, a világ egyik legnagyobb természetfotósa számos tanítványt, rajongót indított pályára, közöttük azt a Keleti Évát is, aki a tárlatot október 16-án megnyitotta.
A szegedi, MTI-mestereket bemutató könyvbemutató után, amelyen szintén szóba kerültek a Vadas-fotók, Keleti Éva tovább folytatja hagyománymentő és -értelmező munkáját, amelynek végső célja, hogy a jelenkori törekvéseket visszavezesse a valódi előzményekig. Az október 17-i bejegyzésben említett Elfelejtett képek c. kötet bemutatója le is szögezte, hogy a ma fotósai nem születésüktől fogva mesterei a fotográfiának, viszont az elődök nyomaiba lépve tudják meghaladni a mestereket.
Ami a Vadas Ernő esetében akár belső fejlődésében is megnyilvánult: a Libák elődje ugyanis egy, a huszadik század huszas éveiben készült kisképe, amelyen még csak három szárnyas repül, de már megfogalmazza az itt látható remekmű lendületét, kódolt üzenetét és szimbolikáját. És hasonló, előzményekhez visszavezethető képe még akad a kanizsai tárlaton, nem is egy...
Az elődök nyomai, gyakran a kortársak nyomai is. Amikor együtt dolgoztam Keleti Évával, Benkő Imrével vagy a fiatalon elment Ruzsonyi Gáborral gyakran beszéltünk képekről, olyanokról amelyek asztalon voltak és olyanokról, amelyek fejben. Ez a Vadas kép is ott van a fejünkben. Én a nyomokat a mai napig keresem, követem és hagyok is remélem. A fotózás iránti érdeklődés, tanulás sosem ér véget. Tudok tanulni Keleti Évától és egy tizenéves ismeretlen amatőrtől is. Köszönöm, hogy átnéztél a blogomra.
VálaszTörlés