Az álló idő gépezete

A szentgericei templom időmérő szerkezetét leste el Bálint Zsigmond objektívje. Azt a pillanatot, amikor amúgy is állt az idő. Persze, az idő láthatatlan maradt, csak álló gépezetéből lehet arra következtetni, hogy a mechanizmus belső ideje valamiképpen önmagába fordult, s ha nem is áll, hát egyhelyben jár, relantiban megy, mint a várakozó automobil motorja.

De ez csak illúzió, nincs itt szó semmiféle helybenjárásról, a pókhálók, a merev áttétek, a makacsul egymásnak feszülő fogaskerekek, a befagyott tengelyek az archív birodalmát idézik, ahol talán még a pókok sem valóságosak, csupán a hálóik, amelyek egymásba fonódva lengedeznek a fel-feltámadó templomi huzatban.

Jó érzés belelátni az idő gyomrába. Látni, hogy ő is csak ki van szolgáltatva az emberi hozzáértésnek. Különben észre se vennénk, illetve a nap járásából kellene kiolvasnunk azt a sorsunkból, hogy mikor mi történik velünk. Lehet, hogy jobb is lenne, s óráink ezért állnak meg időről időre. Választás kérdése, hogy adunk-e újabb esélyt nekik...

Az újság

Az egyszerű életszerűség netovábbja ez a két ember a téli falu (Siménfalva) utcáján. Elekes Károly festő évekkel ezelőtt készült emlékfotója - az bizonyos, hogy 1990 után készült, mert az újság, amit a néne kézben tart, annak előtte nem létezett - annak a százados vágynak a beteljesedéséről szól, ami a falu emberében mindig megvolt: messzire látni.

Az egyik változat a szó szoros értelmében vett megközelítése a valóságnak, akár egy messzehordó távcsövön által. A másik a szellem, a betű hullámhosszán való tájékozódás mindabban, ami körülveszi világunkat.

Bármilyen csökött, gyenge is legyen egy lap, ha tábora van és hiteles közössége, aki napról napra várja tőle a híradást, akkor felelőssége megsokszorozódik. A képen látható emberek hisznek a kezükben tartott újságnak. Annak ellenére, hogy életükben sokszor és sokfelől becsapták már őket. Gyanakvásuk ugyan megmaradt, elmélyült, kifinomodott, de töretlen hitüket sem vesztették el abban, hogy amit a nyomtatott betű hordoz, az szentség, arra mérget lehet venni...

És ez sokszor a képekkel is ugyanígy megesik...

"Szép kis gazon"

Úgy látszik, az élet irja manapság a blogot, nem is kell sokat kinlódni, jön az ötlet, a munició magától. Most éppen Elekes Frici barátom táltosodott meg, nem tudom, mi lesz a vége, de én nagyon remélem, hogy egy igen derék, fülig hiteles és lényegig hatoló megidézése annak a múltnak, amire nem sokan akarnak ma már emlékezni, vagy ha igen, akkor nagyon könyvizűen, propagandisztikusan szokták tenni.

Feri, akárcsak öccse, Elekes Károly grafikus - aki az itt látható fotót elkövette hajdanában-danában, nem szégyelik azt a múltat, ami nem volt olyan dicsőséges, ahogy azt valamikor állitották, de annyira dicstelen sem, mint amilyennek ma szeretnék elhitetni. Tény, hogy abban a múltban - apáink-nagyapáink idején - még emberek éltek az ilyen udvarokon, ahol nem sok a fű, sőt, inkább a kő az, ami sok, de hát a sár ellen az tökéletesen megfelelt, seperni is könnyebben lehetett, mint az összekapirgált udvar földjét.

Feri a következő ajánlással küldte el nekem a fotót:

"Régi kép ez, a Magyariék udvarán készítette öcsém, s most lemásolta nekem. Magyari Pista csípőretett kézzel áll, otthon van, talán ezért... Nézd meg azt az udvari világot, s az összevissza-köveket ! Szép kis gazon, mondhatom... Fogadd ajándékként, a gyűjteményedbe. Én odatettem a blogomba, legyen valahol. Mert se Magyari, se apám nem tárgyalja többé a világ dolgait."

Igy van ez, itt is, ott is felbukkannak fotóink, életünk tanúi, küldözgetjük őket egymásnak, cserélgetjük a látványt, de mindig ugyanott kötünk ki, ahonnan indultunk: a tanúságtételnél.

Félfordulat

"Nálunk mindig csak a lekaszált füvet kellett forgatni."

Ezt a kapitális mondatot, mely mintha az ide beillesztett Szabó József fotóról (Székelyudvarhely) lépett volna le, sőt valósággal sugárzik róla (mintha ez lenne az ő "eszmei mondanivalója"), Elekes Ferenc blogjáról, annak is a megjegyzéseknek nevezett lábjegyzeteiből emeltem ide, mert tökéletesen magyarázza azt a félfordulatot, aminek az ivét a székely kaszás ember olyan szépen demonstrál.

Igen, ha egyszer terméketlen egy vidék, s inkább csak a természet vetette szegényes mezei füveket kinál önszántából, akkor azt le kell ám kaszálni, s utána meg kell forgatni. Szinte-szinte hogy sorsszerűség ez, ami ellen csak az otoba emberek kapálóznak, hogy ez égrekiáltó igazságtalanság, és hogy miért van ez igy, teremtőm?!

Az okos ember nem bőszül be. A lelke kap egy adag keserű karcot, aztán nekivág a félfordulatnak, majd a forgatásnak - amiről aztán mások filmeket forgatnak, fotókat készitenek...

Hóemberek

Mire lehet tanú egy pár hóember? Amelyek már most, elkészitésük pillanatában csak úgy árasztják magukból az elmúlás hangulatát?

Kopár, kisszerű vidék semmitmondó, elnyűtt telében emelték ezt a testvérpárt jóval évekkel ezelőtt. A mikóújfalusi Ilyés András-Zsolt félig öntudatlan, amatőr telitalálata ez a minden eszményit földre rántó hétköznapokról.

Nekem e kép ma is, sokadszori megtekintés után is azt mondja, hogy ahol nem működik az elvont szépség teóriája, ott önkéntelenül életbe lép a kényszerűségből kiizzadt formatervezés, a népi primitivizmus, ami többet ér a sémák stilizált másolásánál.

Magára hagyott, világhuzatban álló hóember-testvérpárt ugyan ki látott, róluk ki hallott? Én egyszer megláttam őket és azóta mindegyre a fejemben járnak. Fotótanúm van rá, hogy nem képzelgek...

Kályhasut

Ki toppan be a ház magányába? Ki nyitja rám az ajtót? - töpreng a kályhasutban ülő.

A fényképész már bent van, ő nem számít. Végzi a dolgát. Csöndben van, azt mondja, érdekli minden ebből a házból. Ahogyan boldogulok. Ahogyan élek.

Igaz, nem éppen filmezni való, de hát ő tudja... Ha neki ez az érdekes... A viaszosvászon. A kicsi ablak. A félhomály... Mindjárt lámpát is gyújtunk, de addig még van egy kicsi...

Minek az a nagy fény? Lassan vége a napnak. Nemsoká tüzet rakok, megfőzni a moslékot. S mellette, a plattenen egy kicsi puliszkát is...

Molnár Attila archív fotója

A torta

Szeretem Ilyés András-Zsolt korai képeit, amikor az RMSZ szerkesztőségét bombázni kezdte színes papírképeivel.

Azóta se adta alább, sőt vers- és prózaírással is sikeresen kísérletezett már, de ami az itt közölt képén - és annyi más, az ezredforulón készült társán - megnyilvánul, az a pillanat természetessége, az ünnepi helyzet sutasága, a gyerekkor megannyi gátlása, visszatartott öröme, a falu ellentmondásai (a díszes csipketerítő, az emeletes torta és a rögtönzött háttér disszharmóniája).

Nagy erény az, hogy a fotós azt fényképezte, ami nap nap után körülvette. A mikóújfalusi fiatalember egész képes falusi "enciklopédiáját" féltve őrzöm számítógépemen.