Kivándorlók fotográfusa

Tonelli Sándor: Az Ultonia utasai (1)

Mikor még nem a be-, hanem inkább a kivándorlás volt a sláger s a szomorú napirend a magyar közéletben, a sok sopánkodó és jajszavakat görgető mellett akadt egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki a huszadik század első éveiben elhatározta: személyesen is megtapasztalja, kik és miért mondanak búcsút szülőföldjüknek - tágabb értelemben: Európának -, s ülnek hajóra (legtöbbször Fiumében), hogy az Új Világ felé vegyék útjukat.

Tonelli Sándor (1882–­1950) szándéka a szigorúan vett magánvállalkozások közé tartozik: senki nem állt a háta mögött, útját maga pénzelte, neki kellett kitalálnia, milyen fedőhelyzetet teremt saját személyének, hogy majdani utastársai, akiket szándékában állt töviről hegyire kikérdezni életükről, vállalkozásuk hátteréről. Ekként kívánta összegyűjteni azt a bizonyító anyagot, mely a Fiume-New York távon utazó, áttelepülni óhajtó közel 2000 ember kikérdezésén alapulna. Nagyjából ennyien váltottak jegyet új élet teremtésének reményében az Ultonia nevű óceánjáróra, amelyet a Cunar Line hajóstársaság működtetett. A közíró Tonelli fotográfusnak álcázta magát, hogy lehetőleg minél több emberhez feltűnés mentesen és természetesen közel férkőzhessen. Ehhez azonban alaposan el kellett sajátítania a fotografálás és a képkészítés főbb fortélyait, nehogy valaki által, illetéktelennek ítélve, feladata elvégzése előtt lebukjon.

Visszatérte után hivatalos beadványban fogalmazta meg szociológiai-szociográfiai tapasztalatait, összegyűjtött és rendszerezett adatait, ám az alapos dokumentum valahol a minisztériumi irodák fiókjaiban kézen-közön elsikkadt. Kitört a háború, a kivándorlás tömegjelensége - abban a formájában - lekerült napirendről, mire az ál-fotográfus könyvben írta meg tapasztalatait. Riportos útirajza (Ultonia: Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), mely elérhető a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában, nem csak értékes kordokumentum, de élvezetes olvasmány is, s megtalálhatjuk benne (a VIII. fejezetben - Dolgozom a hajón) mindenki számára tanulságos  fotográfusi tapasztalatait is. Fotóarchívumának egy része megőrződött, ráadásul a kényszerből lett fotósból a későbbiek folyamán remek szociófotos vált, aki kihagyhatatlan alakja a két világháború közötti magyar szociofotózást megteremtő, szakmailag elkötelezett nemzedéknek.

Tonelli Sándor: Az ultonia utasai (2)

Illusztrációként mellékelek két fotót, amelyek az Ultonián készültek. Könyvében több történelmi értékű felvételét is közzétette, ám reprodukálásuk minősége sok kívánnivalót hagy maga után.

Falhoz állítva

Ma úgy tűnik, szelídebb leszek és engedékeny. Valahányszor bármilyen kis pozitív élményben is van részem a fotográfia terén, megenyhülök és bizakodni kezdek.

Ez történt most, amikor a Csíkmadarason élő és dolgozó (de Csíkszeredában egyetemre járó) Miklós Csongor beinvitált (online) alkotó műhelyébe, és bizony, nem egy igen jó, ígéretes munkáját láthattam ott. Egyet mindjárt be is mutatok itt, azzal a reménnyel: az alább olvasható dicséret nem vezet majd oda, hogy a következőkben ehhez hasonló munkákkal ismételje meg sikeres önmagát - pontosabban a témát.

Ez a kemény szocioportré a szememben jóval több kuriózumnál. Eszköztelensége, a sivár látvány szigora szorosan hozzátartozik lényegéhez. Úgy érzem magam, mintha azzal, hogy ezt a képet ilyen hűvösen és tárgyszerűen szemlélem, mintha kivégzésen vennék részt, amit ugyan nem a fotós hajtott végre, de ő celebrált azzal, hogy falhoz állította e lepusztult férfit és gyermeket, jellegzetesen közismert és köznapi pózban, természetes környezetben, amelynek elemei mégis mind a végítéletre utalnak: kész, véged van, rácsok vesznek körül, nincs menekvés, bűnös vagy, hiába lesed a kiutat, add meg magad a sorsnak, minden ellenállás fölösleges... De a férfi még reménykedik, a gyermek annál józanabb: daccal, tán kíváncsian is néz szembe végzetével, amiről nem tud még semmit, de ami - körülményeiről tisztán láthatjuk - nem ismer könyörületet. E beszédes páros megkomponálása, kimetszése az utcaképből és lezárt térré alakítása nyújt a képnek értéktöbbletet, s ösztönzik arra az alkotót, hogy egyre inkább és egyre tudatosabban az objektíven át nézze a világot: okosan, hűvösen, de sosem közömbösen.

Miklós Csongor kilenc fotóját megnézheti a Káfé főnixen - itt.

Peremvidék

A szegénység, a lecsúszott egzisztencia mint fotótéma látványos és kéznél van. Nézzünk szét az utcán, magunk körül, környeze-

tünkben, nyilvános helyeken - állomásokon, lebujok környékén - a veszendőbe menő emberi tartás, a lepusztulás, a magunkba roskadó "minden mindegy" hatásosan visszataszító képeket szokott eredményezni.

A marosvásárhelyi Báthori Zsigmondé nem ilyen. Az ő helyszíne nem nyílt tér: magánterület. Magánélet. Apa és gyermeke. Mindenki a maga zárt világába húzódva. Körülöttük az elsivárodott, kiüresedett családi élet utolsó díszletei. A már csak emlékekben létező gépkocsi - a két kiszerelt, koszlott, szakadozott ülés képében -, egy kiszuperált, esővíznek is alig jó műanyag hordó és a maradék luxust felvillantó, felcuccolt, de már lehurbolt gyermekbicaj.

Az apa aggodalma és magába keserülése látható, görcsös és jóval több, mint ellesett. A mögötte dülöngélő kerítéslécek akár a lelkiállapotának kottája is lehetne. A gyermek gondtalan és ártatlanul lerongyolódott. Még nem ad a látszatra. Nadrágja topis. Ing, póló - minek? Csupa élet, kíváncsiság, gyors égésű sors.

Amit e képtől információban, részleteiben kapok, azzal be lehetne tölteni egy egész estét. Nem mozdulnak, soha nem mozdulnak. A kép lefagyott. Az élet pereme már ilyen...

Guberálók

Kolozsváron, a városon kívül, délnyugati irányban van egy dombhát, amit Patarétnek hívnak. Sajnos, a neve túlságosan szép ahhoz, amilyen látványt az a hely nyújt. Gyerekkoromban még bivalyok legeltek a szelíd dombon, lassan majszolták a durva szálú füvet, az agyagos földön megülepedett pocsolyák szélén nőtt sátét és boldogan fetrengtek a nedves agyagban, egy-egy gübbenőben. A rét mindig tele volt a puha talajba nyomódott patanyomokkal, gyerekfejjel nyilvánvalónak tartottuk, hogy emiatt hívják Patarétnek a vidéket.

Jóideje a rét a város szemétgödrévé vált. Oda hordták ki utánfutókkal, teherautókkal, önürítő gépkocsikkal a város szemetét. Ameddig a szem ellát, füstölgő szennybe, hulladékba, nájloncafatokba, emberi életek darabokra tört díszleteibe botlik a tekintet, s a telep mellett egész kisvárosnyi kartonból, bádogból összerótt viskó: bennük laknak a pataréti cigányok, idősek és fiatalok, gyerekek vegyesen, akik azért telepedtek meg itt, hogy a szemét fölött prédára leső madarakkal versenyre kelve guberáljanak a kihordott szemétben.

Ez a megélhetési forrásuk, a szülőföldjük. A város hivatalosságai hosszú évek óta próbálják elszakítani őket e szennyező és embertelen környezetből, de hiába. A legkisebbek már ott születtek, ott nőttek fel a szemétben turkálva. Filmesek, fotósok, újságírók járnak a Patarét és lakói csodájára. Aki őket filmezi, örökíti meg, biztos sikerre számíthat.

Mit is lehet velük kezdeni?

2002-ben Deák József, Frink József Pál és Vas Géza kolozsvári fotósok vándorkiállításon hívták fel sorsukra Erdély figyelmét. A kiállításról való Frink József Pálnak a guberálókról készült felvétele, annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban.

Az újság

Az egyszerű életszerűség netovábbja ez a két ember a téli falu (Siménfalva) utcáján. Elekes Károly festő évekkel ezelőtt készült emlékfotója - az bizonyos, hogy 1990 után készült, mert az újság, amit a néne kézben tart, annak előtte nem létezett - annak a százados vágynak a beteljesedéséről szól, ami a falu emberében mindig megvolt: messzire látni.

Az egyik változat a szó szoros értelmében vett megközelítése a valóságnak, akár egy messzehordó távcsövön által. A másik a szellem, a betű hullámhosszán való tájékozódás mindabban, ami körülveszi világunkat.

Bármilyen csökött, gyenge is legyen egy lap, ha tábora van és hiteles közössége, aki napról napra várja tőle a híradást, akkor felelőssége megsokszorozódik. A képen látható emberek hisznek a kezükben tartott újságnak. Annak ellenére, hogy életükben sokszor és sokfelől becsapták már őket. Gyanakvásuk ugyan megmaradt, elmélyült, kifinomodott, de töretlen hitüket sem vesztették el abban, hogy amit a nyomtatott betű hordoz, az szentség, arra mérget lehet venni...

És ez sokszor a képekkel is ugyanígy megesik...

Tarol

Egészen biztos, hogy ősz van. Azért tarol a nyáj ilyen szeliden, megadóan. Azért olyan békés ez a mioritikus idill valahonnan az ókirályságból, ahol számunkra Florin O. Andreescu még a nyolcvanas években rögzitette.

A kutya hátranéz. Lát valamit. Vagy valamit otthagyott, ahová ki tudja, mikor jutnak majd vissza - ha visszajutnak egyáltalán...

Az állatok felügyeletére rendelt arctalan gyermek maga az elszánt nekifeszülés. Megy, amerre az állatai viszik. Hajtja az állatokat, amerre a földeken még ott sarjad valamicske rágnivaló remény.

Kopárság, várakozás, elszántság - ezek az őszi tarolás koordinátái. Ezeken hiába keressük az idillt, mert a nyárral együtt elköltözött.

Felszegiek

Tekerőpataki arcok néznek le ránk a széles karimájú kalapok árnyéka mélyéről. Felszegiek. A fotós, aki odavaló - Molnár Attila - tudja, hiszen ugyanazt a levegőt szívja. És nagy előszeretettel fotózza szülőfalujának látnivalóit, képi emlékeit, embereit, ifjúkori élményeit.

Az itt látható felszegiek olyan laza természetességgel ültek le, hogy objektívjén át képbe kerüljenek, mint akik hagyják magukat kényeztetni. Sztárok ülnek így velünk szemben, vidáman, látszólag gondtalanul, mert minden, ami rajtuk van - öltözék, arckifejezés, gesztus, testtartás - a magukkal elégedett, megbékélt ember benyomását sugallja. És felvetik bennem a kérdést is: vajon, ezek az emberek sose töprengenek? nem vívódnak? nem gyötrődnek lelkiekben? hogy van ez hosszú távon, amikor innen csak a napsütés derűjét verik vissza ránk?

Ismeretlen (székely) arc

Kevés látszik a környező világból, amelyen átdöcög ez a szerelvény, de a jelzésekből, a díszletekből a huszadik század rajzolódik elénk. Meg a huszonegyedik is, hiszen bár szinte tíz évet haladtunk előre benne, nem igazán hozza a formáját, amiben, amíg az ún. "jövő" volt, reménykedve bíztunk.

A kéz, a felület, amelybe a kéz kapaszkodik, a riadt visszapillantás - mind-mind a jelenkori lepusztulásnak a lenyomata. Akár csak a távolba vesző raktárépület, amely fehérre meszelten világít ugyan, de oldalán foltot vetett az idő. A sínek, a peron melletti, végtelennek tűnő sivárság pedig maga a fotós Molnár Attila néma vallomása arról, hogy az utazás közbeni kényszermegállók nem jelentenek valódi megérkezést, mert minden taszít és elküld, ahelyett hogy hívna és várna.

Az ismeretlen arc így lesz egycsapásra nagyon ismerős.

Vad szépség

Makacs valóságkereső Kucsera Jenő, akit nem érdekel, hogy kényelmetlen vagy szépen hangzó igazságokat tár fel lencséjével: mindent lefotóz, ami érdekli őt.

Jó értelemben vett autodidakta, akit a fotón kívül érdekel az irodalom, a zene, a művészet általában, de a társadalmi élet és annak minden kivetülése. Ha úgy hozza a sors, jó riporter lehetett volna. Így a marosvásárhelyi fotóskör tagjaként, ma már nyugdíjállományban fotózik.

Munkásságában hangsúlyos helyet kapó aktjai izgalmasak, a természet és a környezet elválaszthatatlan részei. Nem csak kontrasztban, egyúttal összhangban is állnak a díszletként ható háttérrel. Elhisszük neki, hogy ez az elemeire bomló, roskadozó ház ilyen vad, kihívó szépséget szült, aki a maga során majd szintén a lepusztulás, a külső-belső megereszkedés állapotába jut, hiszen ez az élet rendje.

Minden ami szép, elpusztul. És minden pusztuló mögött felsejlik az új és új formába költöző szépség...

Itt tekinthet meg egy válogatott Kucsera-portfóliót...

Emlékszel?

A múlt század végi, nagyváradi fotóiskola egyik markáns képviselője, Biró Károly nevéhez fűződik ez az igen hangulatos, őszinte kép, amely nem csak a pillanatot, hanem az előtte és utána lejátszódó eseményeket, gesztusokat is magába sűríti.

A felszabadult nevetés, a két ember közötti, kimondatlanul is összhangteremtő egyetértés és mindenek előtt a lepusztultságában is otthonos, kisszerű környezet egy leélt élet emlékvilágára tereli a figyelmet. Arra, amire emlékezni lehet és kell.

A szépre, a jóra - ami a lélekben kincsként megmarad. Biró Károly fotói az emberi tartás és nosztalgia forrásainak tövéről fakadnak.

Útitársak

Mindig öröm volt számomra fiatal, új utakat taposó fotósokat fölfedezni. A marosvásárhelyi Tamás András akkor kezdett el sminkelés nélkül körülnézni társadalmi környezetében, amikor mindenki tudta, hogy az ingázás egy embertelen életforma, a társadalom viszont nem hogy nem tett ellene semmit, de még bátorította is a személyiségromboló kétlakiságot.

1986-ban a fiatal elektromérnök egy tárlatnyi ingázó sorozatával robbant bele az erdélyi fotográfiába. Azóta is ott van, az élvonalban, szociográfiai érdeklődése szerencsésen kiegészült néprajzi szenvedéllyel is. Az Útitársak c. tárlat anyagából itt láthatnak egy csokrot, mellette korabeli kritikám szövege is megtalálható.