Kevés látszik a környező világból, amelyen átdöcög ez a szerelvény, de a jelzésekből, a díszletekből a huszadik század rajzolódik elénk. Meg a huszonegyedik is, hiszen bár szinte tíz évet haladtunk előre benne, nem igazán hozza a formáját, amiben, amíg az ún. "jövő" volt, reménykedve bíztunk.A kéz, a felület, amelybe a kéz kapaszkodik, a riadt visszapillantás - mind-mind a jelenkori lepusztulásnak a lenyomata. Akár csak a távolba vesző raktárépület, amely fehérre meszelten világít ugyan, de oldalán foltot vetett az idő. A sínek, a peron melletti, végtelennek tűnő sivárság pedig maga a fotós Molnár Attila néma vallomása arról, hogy az utazás közbeni kényszermegállók nem jelentenek valódi megérkezést, mert minden taszít és elküld, ahelyett hogy hívna és várna.
Az ismeretlen arc így lesz egycsapásra nagyon ismerős.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése