Labirintus

Valahányszor Gerendi Anikó fotója kerül a kezembe, versek jutnak eszembe, szavak nélkül.

Csak a bensőséges érzés az, ami elfog, no meg a teljesség, ami kitölti bennem mind a fizikai, mind a szellemi teret.

Anikó úgy ábrázol, hogy közben uralja a vonalakat, a foltokat, a síkokat. Pedig tudom, hogy ezt a "labirintust" az élet, a nyolcvanas évek reménytelensége rendezte be ilyen ellenállhatatlan eredetiséggel és hitelességgel. A szájmuzsikázni elrejtőzött két gyermek elveszettsége annyira evidens, de ők még csak nem is sejtik. A karcsú, ám tömbszerű és szennyes, szutykosan ívelt betonfalak a semmire nyílnak, de a mindent képezik. Lehangoló ez a menedékhely, amin ott van a világ szeme, mintha azt üzenné: nem menekülsz!