Tegnap Csíkszeredában táncoltatták a medvét: a hargitai megyenapokon ugyanis végighordozták szülőföldjén a nyolcvanat töltött Költőt, akit mindenki meg akart érinteni és akitől mindenki akart egy dedikációt (csukló legyen, amelyik annyit képes írni, s nem verset, hanem autogrammot, ezt a költő számára terméketlen, a rajongónak viszont annál becsesebb műfajt). Nem csoda, ha morgó-morcos medvére emlékeztetett a zsörtölődő, a délutáni gyűrődéstől és a kánikulától kába öregember.Nekem elég volt ezt a Kányádit előhúznom a külön bejáratú fotóarchívumomból. Oláh István még egy olyan pillanatában kapta el a már emlékező Kányádit, amikor az élet súlya még nem medvésített annyit rajta: a mosoly, a derű, a pajkosság mindig otthon voltak nála, könnyren elő lehetett csalogatni a természetéből. Ezért jó ez a fotó. Én erre a Kányádira szeretek emlékezni. Ez írta azokat a verseket, amiket száz év múlva is szívesen fogunk idézni, olvasni, mondogatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése