Kolozsváron, a városon kívül, délnyugati irányban van egy dombhát, amit Patarétnek hívnak. Sajnos, a neve túlságosan szép ahhoz, amilyen látványt az a hely nyújt. Gyerekkoromban még bivalyok legeltek a szelíd dombon, lassan majszolták a durva szálú füvet, az agyagos földön megülepedett pocsolyák szélén nőtt sátét és boldogan fetrengtek a nedves agyagban, egy-egy gübbenőben. A rét mindig tele volt a puha talajba nyomódott patanyomokkal, gyerekfejjel nyilvánvalónak tartottuk, hogy emiatt hívják Patarétnek a vidéket.
Jóideje a rét a város szemétgödrévé vált. Oda hordták ki utánfutókkal, teherautókkal, önürítő gépkocsikkal a város szemetét. Ameddig a szem ellát, füstölgő szennybe, hulladékba, nájloncafatokba, emberi életek darabokra tört díszleteibe botlik a tekintet, s a telep mellett egész kisvárosnyi kartonból, bádogból összerótt viskó: bennük laknak a pataréti cigányok, idősek és fiatalok, gyerekek vegyesen, akik azért telepedtek meg itt, hogy a szemét fölött prédára leső madarakkal versenyre kelve guberáljanak a kihordott szemétben.
Ez a megélhetési forrásuk, a szülőföldjük. A város hivatalosságai hosszú évek óta próbálják elszakítani őket e szennyező és embertelen környezetből, de hiába. A legkisebbek már ott születtek, ott nőttek fel a szemétben turkálva. Filmesek, fotósok, újságírók járnak a Patarét és lakói csodájára. Aki őket filmezi, örökíti meg, biztos sikerre számíthat.
Mit is lehet velük kezdeni?
2002-ben Deák József, Frink József Pál és Vas Géza kolozsvári fotósok vándorkiállításon hívták fel sorsukra Erdély figyelmét. A kiállításról való Frink József Pálnak a guberálókról készült felvétele, annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése