Nagy alkotói gondban vagyok, s legalább e blogban muszáj kibeszélnem, hátha, mire a bejegyzés végére érek, magam is tisztábban látok abban, ami most még erősen dilemma.Ádám Gyula nagyszerű anyagot gyűjtött be a minap Külsőrekecsinen, ahol is temetésre volt hivatalos egy odavaló, ismerős családhoz. A fotós úgy járt hozzájuk az utóbbi években, mintha családtag lenne, pár évvel ezelőtt a fotón látható fiatalasszony lakodalmán volt vendég, de akkor se állta meg, hogy ne hódoljon művészetének, és megörökítette az esemény minden lényeges, látványos és autentikus mozzanatát (lásd a Káfé portál képtárát).
Az e világról eltávozott nem más, mint a 2006-os örömanya, akinek kedvenc helyén most gyászoló lánya és a kisunoka gubbaszt, a ház földjén az elárvult pipékkel. Azon töröm a fejemet, hogy vajon nem nonszensz egy megrendítő, kimondottan a gyászhoz kapcsolódó eseményt színes riportban tálalni, nem lenne-e jobb, kifejezőbb a fekete-fehér technika, amely megadná a téma súlyát és egyben félreérthetetlen hangulatát?
Magyarán: nem kellene-e klasszikus stilussá konvertálni a színesben készült digitális felvételeket?
Hogy a kérdés ne csak szónoki legyen, ide mellékelem mind a két változatot. Így aztán könnyebben megítélhetjük, hogy mi illik s mi nem a gyászhoz.
A művészi szabadság természetesen nem ismer semmiféle tiltást vagy tabut ezzel kapcsolatban, itt mindenek előtt szabad művészi döntésről van szó azért, hogy a kész mű kifejezőbb, hatásosabb legyen.
Sajnos, a gyakorlati próba után se könnyű a döntés.
Igaz, hogy a fekete-fehér technikában tónusosabb, egyértelműbb, hangsúlyozottabb lesz a gyász, de talán monoton is egyúttal. A színes változat közelebb áll a valósághoz, az emberi érzések és helyzetek ambivalenciáját, többértelműségét és -értékűségét kifejezőbben hordozza.
Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon - békétlenkedek, és akkor beugrik, hogy lenne egy harmadik változat is: csak bizonyos képek kerülnének át a fekete-fehér tartományba, mások megmaradnának eredeti színvilágukkal. Ha nem lennék tisztában művészi-esztétikai korlátaimmal, lelkes amatőrként minden bizonnyal fejest ugranék egy ilyen kalandba, és mindent elrontanék. Igen nagy művésze és tapasztalt mestere kell hogy legyen a fotográfiának az, aki egy ilyen változatot melléfogás nélkül véghezvisz.
Valahogy mégis inkább a színes változathoz húz a szívem. Az sugallja ugyanis az árnyékos sarkokból itt-ott előderengő reményt, amire az ittmaradóknak oly nagy szüksége van...
Kedves Fotótanú,
VálaszTörlésA dilemma nem mai keletű :-)
Ádám Gyula művészete kimagasló, s mint a legtöbb fotóművész, valószínűleg ő tudatosan döntött a nyersanyag kiválasztásánál is.
Épp ebből a szempontból fogalmazódott meg a közös kiállításunk ötlete, amelyre jún-ban került sor Keszthelyen. Ádám Gyula színesben, sok portéval mutatta be ugyanazt a világot, amit én F/F riportfotókkal: a moldvai csángómagyarok életét. A két anyag remekül kiegészítette egymást :-)
A moldvai csángómagyarok világa a színekről szól, ezért is kár / bátorság lemondani róluk és csak F/Fben bemutatni őket. De ez ismét művészi szabadság/döntés, és a vizuális üzenet "csomagolása".
Üdv,
Hegedűs Dóra
www.heartphoto.hu
Kedves Dóra,
VálaszTörlésnagyon köszönöm megjegyzését, persze, hogy nem friss dilemmáról van szó, de minduntalan beléesik az ember, míg a világ. Természetesen a döntés a szerző-a fotós joga és felelőssége, magam mind szerkesztő töprengtem el a lehetőségeken.
Sok esetben választom a ff kidolgozást én is egyes fotóim esetében - sokszor ez nálam hangulat kérdése is. Néha jobban kiemel a ff egy érzést, egy gondolatot.
VálaszTörlésSajnálom, hogy tudomásomra jutott a fotó története (végigolvastam a bejegyzést, pedig a képről sejthettem volna, hogy a téma a ff versus színes), a történet nagy mértékben befolyásolja a fotó objektív elbírálását és értékelését. A fotó mögötti történet módosíthatja a kezdeti érzést amit kivált a mű. Erre most Michael Clancy 1999-ben készített "hand of hope" c. fotója jut eszembe, ahol a történet nagyban módosította bennem a fotó értékét. Megpróbálok eltekinteni a továbbiakban a történettől, már amennyire lehet...
Az első benyomásom a képről, mielőtt elolvastam volna a bejegyzést: idő, idő múlása, óra, percek, napok, napos csibe, évek, örökkévalóság, generációk. A képet - talán az órának tűnő kerek fali elem miatt - az idő fogalmával hoztam kapcsolatba. A régies berendezés és a napos csibék erős kontrasztját szerintem kiemeli a szín. A kék színárnyalatok vezetnek végig a képen: a világos, sárga csibék a kékes padlón - kilógó alsó ágyterítő kékes színe - a gyerek kékes ruhája - sapkája - innen pedig a gyerek testtartása az órához vezeti a tekintetemet. Számomra a kék árnyalatok összekötik az előtér és háttér elemeit. Úgy érzem, hogy a kék kell. De kell a csirke sárgája is a kékes padlón, és a bordó ágyterítő és a sötét, színes falterítő mely lezárja a jobb felső sarokban a képet. A kék egyedül nem maradhat, csak a többi színnel együtt. Jobb a színes változat!
A ff sokkal jobban fáj, sokkal fájdalmasabb a tekintet, nagyobb a csend, jobban hallatszik az óra ketyegése, a csibék félig meg is haltak a színük elvesztésével. A tekintet teremti a kapcsolatot az előtér és a háttér között, és az "idő" sokkal jobban benn van a képben, jobban "üt" a látvány. Jobb a ff változat!