A "maradék"

Pusztai Péter nincsen egyedül, amikor arról van szó, hogy valaki fényképezőgép gyűjtésére adja a fejét. Népes tábor az övéké, bár a motiváció nem mindenkinél ugyanaz. Az ő esetében a gyűjtést nem a birtoklás vágya mozgatta előre, hanem a magabiztosság demonstrációja. Akinek "ennyi" fényképező masina van a birtokában - hangzana az elképzelt argumentáció -, az kemény gyerek lehet, annak tudnia kell a dolgát...

Közben meg szereti is a gépeit, mint más a gyerekeit vagy a szeretőit, s tisztában van mindegyik külön értékeivel - a hátrányokkal mit sem törődik...

Volt úgy, hogy azt hitte: sosem válik meg akár egytől is. De az élet nem kedvez a gyűjteményeknek. Előbb-utóbb mindegyik valamiféle protekcióra szorul. És előfordul, hogy megcsapolásuk, csökkentésük kezelhetőbbé, használhatóbbá teszi a "maradékot".

Íme egy fotóművész a maga (nem) teljes fegyverzetével. Pontosan tudja, hogy mi mire jó közülük és mire vethető be. Azt is tudja, hogy a legkeményebb, legvisszavonhatatlanabb képeket olyan szerszámmal érdemes és kell elkészíteni, mely akár a gépfegyver, az ember keze alá fekszik (például jobb szélen, fent) és csak ajánlja magát, mintha a fotográfia kezdeteinél járnánk...

Az álló idő gépezete

A szentgericei templom időmérő szerkezetét leste el Bálint Zsigmond objektívje. Azt a pillanatot, amikor amúgy is állt az idő. Persze, az idő láthatatlan maradt, csak álló gépezetéből lehet arra következtetni, hogy a mechanizmus belső ideje valamiképpen önmagába fordult, s ha nem is áll, hát egyhelyben jár, relantiban megy, mint a várakozó automobil motorja.

De ez csak illúzió, nincs itt szó semmiféle helybenjárásról, a pókhálók, a merev áttétek, a makacsul egymásnak feszülő fogaskerekek, a befagyott tengelyek az archív birodalmát idézik, ahol talán még a pókok sem valóságosak, csupán a hálóik, amelyek egymásba fonódva lengedeznek a fel-feltámadó templomi huzatban.

Jó érzés belelátni az idő gyomrába. Látni, hogy ő is csak ki van szolgáltatva az emberi hozzáértésnek. Különben észre se vennénk, illetve a nap járásából kellene kiolvasnunk azt a sorsunkból, hogy mikor mi történik velünk. Lehet, hogy jobb is lenne, s óráink ezért állnak meg időről időre. Választás kérdése, hogy adunk-e újabb esélyt nekik...

Dilemma

Nagy alkotói gondban vagyok, s legalább e blogban muszáj kibeszélnem, hátha, mire a bejegyzés végére érek, magam is tisztábban látok abban, ami most még erősen dilemma.

Ádám Gyula nagyszerű anyagot gyűjtött be a minap Külsőrekecsinen, ahol is temetésre volt hivatalos egy odavaló, ismerős családhoz. A fotós úgy járt hozzájuk az utóbbi években, mintha családtag lenne, pár évvel ezelőtt a fotón látható fiatalasszony lakodalmán volt vendég, de akkor se állta meg, hogy ne hódoljon művészetének, és megörökítette az esemény minden lényeges, látványos és autentikus mozzanatát (lásd a Káfé portál képtárát).

Az e világról eltávozott nem más, mint a 2006-os örömanya, akinek kedvenc helyén most gyászoló lánya és a kisunoka gubbaszt, a ház földjén az elárvult pipékkel. Azon töröm a fejemet, hogy vajon nem nonszensz egy megrendítő, kimondottan a gyászhoz kapcsolódó eseményt színes riportban tálalni, nem lenne-e jobb, kifejezőbb a fekete-fehér technika, amely megadná a téma súlyát és egyben félreérthetetlen hangulatát?

Magyarán: nem kellene-e klasszikus stilussá konvertálni a színesben készült digitális felvételeket?

Hogy a kérdés ne csak szónoki legyen, ide mellékelem mind a két változatot. Így aztán könnyebben megítélhetjük, hogy mi illik s mi nem a gyászhoz.

A művészi szabadság természetesen nem ismer semmiféle tiltást vagy tabut ezzel kapcsolatban, itt mindenek előtt szabad művészi döntésről van szó azért, hogy a kész mű kifejezőbb, hatásosabb legyen.

Sajnos, a gyakorlati próba után se könnyű a döntés.

Igaz, hogy a fekete-fehér technikában tónusosabb, egyértelműbb, hangsúlyozottabb lesz a gyász, de talán monoton is egyúttal. A színes változat közelebb áll a valósághoz, az emberi érzések és helyzetek ambivalenciáját, többértelműségét és -értékűségét kifejezőbben hordozza.

Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon - békétlenkedek, és akkor beugrik, hogy lenne egy harmadik változat is: csak bizonyos képek kerülnének át a fekete-fehér tartományba, mások megmaradnának eredeti színvilágukkal. Ha nem lennék tisztában művészi-esztétikai korlátaimmal, lelkes amatőrként minden bizonnyal fejest ugranék egy ilyen kalandba, és mindent elrontanék. Igen nagy művésze és tapasztalt mestere kell hogy legyen a fotográfiának az, aki egy ilyen változatot melléfogás nélkül véghezvisz.

Valahogy mégis inkább a színes változathoz húz a szívem. Az sugallja ugyanis az árnyékos sarkokból itt-ott előderengő reményt, amire az ittmaradóknak oly nagy szüksége van...