"Elmúlt napok"

A 19. szazadból való Zeiss lencsével fényképezett
csendélet modern emulzióra. Kodak Tmax film, 4x5 inch. P.P. nemrégi felvétele.

A cím az én fejemből pattant ki, az ötlettel együtt - ám a teljesítmény, mely önmagában is lenyűgöző, kizárólag a szerzőé: Pusztai Péteré. Igaz, eleinte baráti játékra gondoltam, hogy közös erővel, archívumainkból összeszedjük egy gazdag képírói világban eltöltött élet elheverő dokumentumait, képi bizonylatait. Aztán egyre komolyabbá vált a játék, a szerző megérezte, hogy távolról sem babra megy az egész, anélkül, hogy feladta volna a játékosság lényegét. 

A témákra, időpontokra, helyszínekre való szeszélyes ugrálás, a magánvonatkozású, a műhely szempontból figyelemre méltó és a műalkotás számba menő fotók, grafikák közötti átjárók azt példázzák, hogy a játék nem csak örök ihletforrás, hanem a múlt megőrzésének, belátásának és megmutatásának egyetlen igazán járható útja. Az embert tartsák mások klasszikusnak: nekünk engedtessék meg, hogy lélekben örök játékosok maradjunk.

A sajátos képi napló ma már a 172. közleményhez érkezett a Káfé főnix portálon. Érdemes ott végiglapozni - ide csak az asztalról vett "morzsák" kerültek.

PP. Vörös alagút

PP: Pár a dombtetőn

PP. Szabadúszó

Levél a Nikon D800-ról

Ezt tudja a Nikon D800 - Pusztai Péter kezében

Pusztai Péter barátom ma reggeli levele alapján szeretnék néhány szót szólni a Nikon D800-ról, amit nagy várakozás előzött meg s amit nemrégiben kezdtek forgalmazni. Péter szenvedélyes fényképezőgép gyűjtő, nem csoda, hogy e világpublicitású masinát meg kívánta  szerezni magának.

Azt írja: ahhoz, hogy az elsők között részesüljön a gépből, hónapokkal a piacra dobás előtt ki kellett fizetni az árát. Ami nem kis pénz: 2999.00 CAD + TX.

A gép a kezében van, s bár egyáltalán nem kérték föl a reklámozásra, sietve ki is próbálta a tegnap, a teszt eredményét pedig örömmel osztja meg mindenkivel, akit érdekel. Ezért is mellékelem a tesztképet, a tőle kapott formátumban és nagyságban, hogy tanulmányozni lehessen. 

Ja, és még azt üzeni, hogy meglátása szerint minden egyes cent, amit a gépre költött, megtérül. 

Gyémántjubileum - fotón

Pusztai Péter barátomtól (Montreal) történelmi értékű fotó fényképét kaptam a reggel, mely II. Erzsébet angol királynő legelső külföldi látogatásakor készült, Ottawában, 1951 október 8-án. A képen magán szokványos történet: a kormánypalotában a vendéglátók ebéden fogadják az angol uralkodó párt (a kép versoján pontosan látszik az angol nyelvű magyarázat).


Érdekes, hogy 1957-ben Erzsébet királynő megismétli kanadai látogatását, s akkor a roppant ország számos vidékét bejárta. Útja során szívesen emlékezett vissza 1951-es útjára, annak eseményeire. Azóta is, több mint egy tucadszor fordult meg Ottawában, s talán nincs olyan területe a brit korona befolyásának, ahonnan ne lenne konkrét élménye arról, miként élnek alattvalói, de még inkább, hogy milyen lelkesedéssel fogadták.


A fotóajándék másik erőssége: a királynő visszaidézett, bájos szépsége, amin most már csak elmerengeni lehet, de amire annyi és annyi fotótanúság maradt meg az eltelt hatvan évből...

Testvér-képek

Ádám Gyula: Találkozás (2011)

Nem meglepő, ha a fotográfia világában nem csupán egymással "rímelő" témákra bukkan az ember, hanem maga a lefotózott látvány is azonos, egyazon földrajzi koordinátákon található. Fotós blogján a minap egy román fényképész tette szóvá, hogy versenymunkák között is található akár a megszólalásig hasonló felvételek, bár nem mondhatni, hogy egyik a másikat plagizálta, viszont a zsűrik tájékozatlanságára vall, ha a már letarolt látványokat nem szűrik ki a versenyből.

Pusztai Péter: Minden rendben (2009)

Egy hozzászóló a konkrét példák alapján rámutatott: nincs ezen mit csodálkozni, az illető tájrészlet nagy forgalmú túrista útvonal közvetlen közelében fekszik, egy sokak által látogatott várfalról nagyon szépen belőhető, mert látványos, kifejező, így aztán sokan megörökítik. Nem csoda, ha ismételt motívumként felbukkan.


Amiként ez a budapesti szobor is, amely olyan élethűen toppan a magyar fővárosban a gyanútlan ember elé, hogy nem csupán megállásra, hanem megörökítésre is ösztökéli. Akár csak Ádám Gyulát tette a napokban, aki kollégáját, Gaina Gerendi Dorelt kapta játékosan lencsevégre a kisubickolt bronzgenerálissal (a rangot én adtam neki önkényesen). Persze, a joviális alakot én már egy másik fotón is láttam korábban: Pusztai Péter hívta fel rá a figyelmet egy ugyanolyan ihletett életképén, amely két évvel korábban készült, ugyanazon a helyen, teljesen más szögben és elképzeléssel.


Ennek ellenére testvérképeknek tekinthetjük őket.

Nagypali

Ez a név ma még fogalom. Legalább is itt, Erdélyben az. Hogy meddig, az a jövő titka - de addig bizonyosan, míg tanítványai élnek és emlékét, példáját éltetik.


Ma még vannak elegen.


Tegnap került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba az a beszélgetőkönyv, melyet közel három évvel ezelőtt követtem el Márton Árpád csíkszeredai festőművésszel (Színek a palettán), s amelyben az egykori tanítvány annyi szeretettel, melegséggel emlékezik meg a marosvásárhelyi művészeti líceumban oktató, tragikus sorsú tanár-festőművészre, aki Nagy Pál volt. A széles érzelmi regiszteren játszó, a fiatalokhoz talán a legközelebb álló, örökké vívódó, munkásságában rendkívül tudatos, kísérletező művész.


Érdemes elolvasni, miként vall az emlékező művész volt tanáráról. Emlékeinek éltető felidézésével azonban nincs egyedül. A Kanadában élő Pusztai Péter, a Tanár Úr jó pár évvel későbbi tanítványa is leteszi mellékelt filmkockáival a garast.

Mintha élne

Pusztai Péter ötlet-

gazdag, ma is frissnek ható utcai pillanat-

képeit szerkesz-

tem újra a Káfé főnix portálon. Valamikor a honlap elődjén teljes egészében végig lehetett lépdelni a Huncfut hétköznapok-nak keresztelt, majdhogynem napi rovat mintegy kétszáz fotóján. A honlap "bezárt", a sorozatot át kell menteni az utódportálra - más elrendezés, más koncepció szerint. Különös, felemelő élmény újra magamba ereszteni az aleatorikusan egymást váltó skiccek, tréfák, képi poénok és jóindulatú lesifotók sorjázó üzenetét. Egyenként mérlegelem a képek önálló jelentéstartományát, megállapítva, hogy PP előtt nem léteznek tabuk, de elzárkózó preferenciák sem. Mindent látványnak könyvel el, ami a szeme elé kerül. És minden, ami a szeme elé kerül, valami rendkívüli szerencse révén, fölkínálja magát neki.

Monográfia - dióhéjban

Némi kivárás és respiro után Kincses Károly folytatja blogjában fotómú-

zeumának berende-

zését, s igaz, hogy eddigi munkás-

ságát hangsú-

lyosan a fotótörténetnek szentelte, még mindig van a tarsolyában annyi felhalmozott tapasztalat és adalék, hogy annak átmentését fontosnak tartsa.

Legutolsó bejegyzését a Marosvásárhelyről Pestre származott Erdélyi Lajos - Laló - rövid méltatásának szentelte, aki hosszas fotóriporterkedése (Új Élet) és kiterjedt dokumentumfotózása nyomán annyira ismert képíró személyisége Közép-Európának, hogy méltán megérdemel egy átfogó monográfiát; amit pedig - így KK - valószínű, hogy neki kell megírnia.

Legszívesebben az egész bejegyzést idézném, amiért őszintén irigylem a bloggert, hiszen tenyérnyi helyen annyira lényeglátóan ragadta meg azt a légkört és kötőanyagot, ami a huszadik század második felének megpróbáltatásain túl is értékmentő értékteremtésre sarkallta az egymásra utalt közösségeket, a közösségi szellemű alkotókat. Ha azt mondjuk, hogy Erdély tudomány- és kultúrtörténete, ha műemlékekről és relikviákról beszélünk, ha a hétköznapi élet megannyi jellemző mozzanatának megörökítéséről, valamennyitől egyenes út vezet "Lalóhoz", aki a kilencvenes évek végén (1996-ban) budapesti műtermében Pusztai Péter objektívje által maradt meg képi valójában alulírott archívumában, alkotó ereje teljében, mosolygósan. Róla írja KK, hogy azóta némileg megkopott, megroskadt, de a lényegben, a szellemben ugyanaz maradt: szókimondó valóláttató...

Zsák

Tegnap reggel egy zsákot hozott a villanyposta, Kanadából. De nem akármilyen zsákot, hanem egy olyat, amit én egyszer már "lefényképeztem" magamnak - igaz, csak szavakkal, egy gondolatfutam erejéig - és élővé, valóságossá tettem a magam számára. Most pedig bezárult a kör: akinél a zsák van, az most elküldte a fotóját annak a tárgynak, amely úgy tűnik, mindkettőnk csodálatát bírja.

Honnan ez a rajongás, a valóság apró, tárgyi, formai elemei iránt, amelyekről ma is azt hiszem, hogy képesek magukba sűríteni egy öntörvényű világot? Meg hogy felérnek azzal az alkotással, ami az író, a képzőművész, a zenész fejében a leglehetetlenebb helyzetekben, az élet legválságosabb pillanataiban is képes megfoganni?

Nyilván, ez alkati kérdés is. Nem véletlen, hogy íróiságom csak nagy ritkán merészkedett el a valóság mankójától. Fölöslegesnek tartván az invenciót ott, ahol a természet (nevezhetjük bárhogy) már minden elképzelhető alakzatot akár a legmagasabb rendű értelmezés fényében is megalkotott. Fotószerű versekkel, ún. "versfotókkal" próbáltam egy más dimenzióban megteremteni ugyanazt, amit mások az objektíven keresztül "lopnak" el a világtól. Nem tudom - ma még nem -, hogy sikerült-e, én mindenesetre megpróbáltam. Sebtében össze is szedek alább néhány beszédes példát: megszületésükhöz képzeljenek el mindig egy fotót, egy konkrét képet, amit fényérzékeny szavak hivatottak megörökíteni.

teleobjektív

foghíjas kukoricacső a kipufogógáz

kormos fátylába burkolózva

egy félig napsütésben félig homályban

kuksoló utcasarkon néhány

vicsorgó ebbel a háttérben a járdára

roskadt részeg szájából

illanó mámortól egy kissé

balra

millió szobrot

az erdő

nemcsak engemet

millió

szobrot rejteget

emlék

késeket élez a fürge kő

fogát feni ránk az idő

s akibe egyszer belekap

zsugorodó emlék marad

plein air

a medve bambán hentereg

a mohában teli

hassal elégedetten mint

böffentő tóni a medvebőrön

a síneken

galambok ülnek a síneken

remegés fut a síneken

vakkantó mozdony tolat a síneken

kutya téblábol vert pénzdarab a síneken

vizelő részeg a síneken

sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken

jajkiáltás acélpengés a síneken

katángkóró bogáncs lósóska a sínek között

kóválygó varjak a sínek fölött

Valami hasonló történt ezzel a zsákkal is. Pusztai Péter barátom műtermében lóg, több mint száz esztendős, s amikor felhívta rá a figyelmet, nem volt más gondolatom, mint az, hogy leképezem magamnak. És most ez a vers a barátom tudomására jutott, mire bezárta a kört, s azt tette, aminek ő a nagymestere - lefotózta, hiszen tudja, hogy képi valójában ugyanolyan becsben áll nálam, mintha maga a zsák lógna a falamon.

(zsák lóg a falon)

százados zsák lóg a falon egymaga

érzik még rajta a búza szaga

hátán folton folt csupa könny

felitta a szürke közöny

nem cipeli már többé senki se

tegnapi súlya ma könnyű pihe

Hetvenes évek...

Sok mindenről nevezetesek azok a híres hetvenes évek (mint kiderül rendre, a történelemben, hogy minden időszakasznak megvan a maga sármja, patinája - hát ennek is), de számomra főként arról, hogy akkor voltam fiatal. Nagyon sok kortársammal együtt. Olyanokkal is, akik akkor a táncházakat szervezték, a hagyományőrző falvakat járták, hogy hagyományos táncrendet és autentikus népzenei előadó stílust tanuljanak. Ilyen vidék volt a mezőségi Szék is, s a falujáró fiatalok nyomában megindult a sajtó is, felfedezve magának a táncházas fiatalokat, de meg a falun élő hagyományokat is. Elkerülhetetlen szimbiózis volt ez: divatba jöttek a széki kiszállások, életképek, s amivel tegnap este Pusztai Péter, a hetvenes évek ifjúsági fotóriportere (és mellesleg lap- és könyvgrafikusa) meglepett, az ez a szolarizált fotó, amely valamikor a bukaresti Ifjúmunkás első oldalán "vitte a címlapot", ugrott a szembe, már csak azért is, mert a rajta lévő széki leányok akkor is - talán mindig is - különösen szépek, nemes vonalúak és tartásúak voltak. Egymáshoz bújó, menekülő véd- és dacszövetségük kiszolgáltatott helyzetükből fakadt: a hagyomány őket úgy repítette a város felé, hogy lehetőleg jó családot kapjanak, ahol rövid idő alatt beszerezhetik a stafírungra valót. Közben pedig ne is adják föl szigorúan hagyományos rendiségüket, széki önmagukat.

Nem tudom, hogy van ma Széken, de ez a felvétel akkor, a hetvenes években a falu egyik fő utcáján készült, s Péter ottartózkodása idején még egy egész látványos sorozat, amely azóta elveszett, felszívódott az emlékezet szikkadó csatornáiban.

Kaktusz Marakeshből

Mindig élmény számomra, valahányszor képet kapok Pusztai Pétertől. És ezt az élményt ráadásul nagyon nehéz elhallgatni. Nem, mintha titkolni akarnám a gondolataimat, de nemrégiben amiatt aggódott, nehogy a gyakori emlegetés miatt úgy tűnjék, mintha körülötte forogna a világ. Hogyan is akarhatnék én rosszat a barátomnak, ezért többszörösen is meggondolom, amikor őrá esik az esedékes választásom. Mint például ma is.

Ez a 2002-ben megörökített marokkói kaktusz fura trófea. Egyrészt látszólag semmi rendkívüli nincsen rajta: a növény vaskos levélkelyhe szinte az egész képet kitölti, alig hagyván helyet a kőből emelt falnak, amely a növény hátteréül szolgál. De magán hordozza annak a különleges, özönlő fénynek a ragyogását, mely azon az egyenlítő-közeli föld-részen forró aranyban fürdet mindent és mindenkit, s amely még az eget is kifakítja, erőteljes fény-árnyék kontrasztokat gerjesztve. Fotótanúság ez egy állapotról, melyet ha nem is él át az ember, de empatikus lényként átérez és tudati észleletei közé raktározza el. Ebben segítik ők az ilyen és ehhez hasonló emlék-fotók; e kaktusz nyolc esztendőnyi távolságra tőlünk feltörekvő dárdáival mutatja: én vagyok itt az élet, a biztonság, a megmaradás záloga. Csodáljatok...

A "maradék"

Pusztai Péter nincsen egyedül, amikor arról van szó, hogy valaki fényképezőgép gyűjtésére adja a fejét. Népes tábor az övéké, bár a motiváció nem mindenkinél ugyanaz. Az ő esetében a gyűjtést nem a birtoklás vágya mozgatta előre, hanem a magabiztosság demonstrációja. Akinek "ennyi" fényképező masina van a birtokában - hangzana az elképzelt argumentáció -, az kemény gyerek lehet, annak tudnia kell a dolgát...

Közben meg szereti is a gépeit, mint más a gyerekeit vagy a szeretőit, s tisztában van mindegyik külön értékeivel - a hátrányokkal mit sem törődik...

Volt úgy, hogy azt hitte: sosem válik meg akár egytől is. De az élet nem kedvez a gyűjteményeknek. Előbb-utóbb mindegyik valamiféle protekcióra szorul. És előfordul, hogy megcsapolásuk, csökkentésük kezelhetőbbé, használhatóbbá teszi a "maradékot".

Íme egy fotóművész a maga (nem) teljes fegyverzetével. Pontosan tudja, hogy mi mire jó közülük és mire vethető be. Azt is tudja, hogy a legkeményebb, legvisszavonhatatlanabb képeket olyan szerszámmal érdemes és kell elkészíteni, mely akár a gépfegyver, az ember keze alá fekszik (például jobb szélen, fent) és csak ajánlja magát, mintha a fotográfia kezdeteinél járnánk...

Virtuális valóság

Némi habozás után úgy döntöttem, hogy ennek a képnek is itt a helye a Fotótanú-ban. A többi fotó mellett. Még akkor is, ha azt mondhatni a Pusztai Péter és Georgeta jegyezte alkotásra, hogy ez nem fotográfia, mert hiába tűnik valóságosnak minden eleme, amiből összeáll a látvány, valójában elképzelt, megtervezett tér néz vissza ránk, olyan, amilyen gondolatban bármikor felállítható és berendezhető, de a reális, kézzelfogható világban nehezen találni párját.

A Pusztaiék által művelt grafika mindegyre konkrét valóságelemekkel töltődik fel, azokból ihletődik, kölcsönöz formát, színt, dimenziókat. Nem torzít, csak megvalósítja azt is, ami a valóságban nem lehetséges. Stilizál, de betartja a fő arányokat, figyelembe veszi a tér görbületeit. Nem tartalmaz véletlenszerű, redundáns elemeket. Csak azt helyezi el benne, amire szüksége van. Az így felépített virtuális valóság gazdagabb üzenetben, de szegényebb részletekben. Az ember nem kalandozik el benne, így aztán nem is vész el - egyenes út vezet a célig.

A valós terű és látványú képhez viszonyítva a virtuális látvány úgy aránylik, mint valós filmhez az animáció. A kettejük között beindult versenyfutás még csak az elején tart. De nem hiszem, hogy tulajdonképpen vetélytársak lennének-e, vagy ugyanannak az éremnek a két oldala?

Bádogképek

Ez a cím nem valami tudományos, de legalább kifejező. Azokra a 19. századi amerikai gyorsfény-

képekre vonatkozik, amelyekből Pusztai Péter barátomtól kaptam vagy nyolcat - természetesen digitalizálva -, az ő személyes gyűjteményéből. Az érdekelte, hogy miként vélekedek ezekről a régiségekről, amelyek amúgy hivatalosan a ferrotípia technológiai eljárásával készültek.

Hogy ez az eljárás miben áll, pontosan, szakszerűen és részletesen le vagyon írva a jelzett linken található weboldalon. Nincs miért fölmondanom a leckét, hiszen a lényege az, hogy amíg a mai fotó technológiája és anyagi megjelenítése kialakult és véglegessé vált, a képírók mindenféle ötletet és eljárást kipróbáltak, ami a kezük ügyébe került. Az, hogy a bádoglemezt is fényérzékeny anyaggal kezelték, hogy az így készült fotó hordozója időnek ellenálló legyen, érthető és logikus törekvés. És minden bizonnyal elősegítették a gyorsfényképek megjelenését, elterjedését. Mivel a bádogfotók általában kisebb méretűek, könnyen hordhatók, kis helyen elférnek és csak a vegyi degradálódástól kell óvni. Tökéletes alternatíva volt olyan képek készítésére, melyek emberek egyszerű portréit, egész alakos képmását örökítették meg. Mint látjuk, érdekes alaptónusokat érhettek el a ferrotípiával dolgozók és hogy mennyire hiányzik képeikről a fehér szín. Ez viszont nagyban segíti a képek rajzolatát, grafikai gazdagságát, árnyalati finomságát. Egy pillanatra sem tűnik úgy, hogy itt tulajdonképpen tömegtermelés végtermékéről lenne szó.

Nem lehet véletlen, hogy a bádogra való fotografálás és a bádogkonzervdoboz ugyanazon a földrajzi övezetben, francia földön lett először valóság: ott ismerhették a legjobban a bádogtechnológia gyakorlati áldásait. Igaz, a konzerv felfedezése sokkal nagyobb "dobása" volt az emberiségnek, mint a bádogfényképeké - pár évtizeddel meg is előzte azt -, de jócskán fellendítette az utcai fényképészet megjelenését és elterjedését.

Az árnyékok fénysebessége

Megmagyaráz-

hatatlan kényszer vezette kíváncsi-

ságomat könyváram zsúfolt fotóarchí-

vumához. Ahol a képek mellett rengeteg nyomtatványt, fénymásoltatot, újságkivágást is őrzök. Két fotó között a Nyugati Magyarság 1999. decemberi számának egyik oldala, A3-as papírra fénymásolva, rajta Kanadában élő jóbarátom, Pusztai Péter vallomása két úti fotójáról. Nem tudnék jobb kommentárt-értelmezést köríteni hozzájuk, olvassuk inkább a művész értelmezését arról, ami a fotós ösztöneit munka közben igazgatja. (Amúgy is ritka az ilyen pillanat, hogy az adja meg a válaszokat, aki a kérdéseket is felteszi...)

*

"Tudatában vagyok annak, hogy mások szülőföldjén élek két évtizede, s ez idő minden pillanata döntő volt. Cartier Bresson, századunk legnagyobb fotóriporterének credóját - a döntő pillanat megörökítését - amatőr vagy hivatásos fotós ma már mindenható törvényként fogadja el. Jómagam, ha az ecsetet felváltom a fényképezőgéppel, úgy próbálok „képes" lenni, hogy az élet néha szürrealizmusba forduló aspektusát lényeges szimbólumokká váltsam, amiben nincsen sportos bravúrkodás, inkább meditációs megörökítés. Nem lennék „fényíró", ha szavakat kellene segítségül kérnem, de mégis kitérnék két kép hátterének önéletrajzi és pszichológiai összefüggésére.

„A jövő előtt" c. kép Új-Földön (New Foundland) készült. Az új házasokat személyesen nem ismertem, de pár perccel azelőtt ugyanazon a helyen álltam, mint ők Kanada peremén, de nem a jövő elé néztem túl a vizeken, hanem a múltat kerestem s a régi földet. Számukra természetesen a döntő pillanat átélése volt, számomra egy örök állapot. Átadtam a helyemet az óceán partján egy tengerésznek, aki kevés híján ugyanazt fogja érezni mint én, de a nagy víz közepéről...

Marokkóban a múlt ősszel [1998-ban] a már elhunyt II. Hasszán Király meghívottjai közt voltam, mint a kanadai sajtó fotósa. Nagyon elcsodálkoztam a zsúfoltan terített asztalok hosszúságán, s azon, hogy a kaviárt leveses kanállal eszik (mi Székelyföldön a tejfölet sem ettük azzal). Aztán volt halk, szép klasszikus zenei aláfestés zongorán, hegedűvel, nagybőgővel. A zenészek arcát figyelve azt vettem észre, hogy inkább arabosok, mint arabok. Már minden vendég elment, utolsónak maradtam a zenészekkel, s minden tétovázás nélkül arra kértem őket franciául, hogy a székely himnuszt is meg szeretném hallgatni. Vonójával a fiatalabb intett, s mintha már évek óta erre a megrendelésre vártak volna. Éjfélkor utam a Pacsirtával fejeződött be.

A paloták falain kívüli élet valósága más volt. Egy napra kiszakadtam a csoportból. V. Mohamed terét fényképeztem, amikor egy árnyék belépett a képbe. A nagyanyámé volt. Őt is mindig takart fővel láttam, ha utcára lépett. Kattant a fényképezőgép, s úgy éreztem, hogy a döntő pillanat a lélekben van, és az árnyékok fénysebességében, amelyek lassan utánad suhannak."

Zsákutca

A jubileumi - a 200. - bejegyzést (megint) szívbéli jó barátomnak tartogattam, akitől pár hete váltam el Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott.

Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad. Itt a szín, a kompozíció, a fények és árnyak esése, a kendőzetlenség, a holt tárgyak elevenné válása együttesen alkotják mindazt, amit egy nyugati típusú zsákutca hangulatilag és vizuálisan is lenyomatként hagy az emberben.

A zsákutca alkotó elemeit - az elhagyott, várakozó járművek, a kép középpontjában díszelgő, fényes szemeteszsák, a masszív, fölénk emelkedő falak vonalai, a háttérbe futó párhuzamosok - bármikor meg lehet komponálni, el lehet képzelni, majd megörökíteni, de ez nem ugyanaz, mint amit e kép sugall.

Valahol eltévedtünk és most már csak kifelé farolhatunk szorongatott helyzetünkből - de mi vár ránk? Ez a kérdés fájdalmasan ott feszül a kép hátterében.

Sátorablak

Pusztai Péter irta a napokban Kanadából:

"Cirkusz az élet - ezzel a címmel jött a pekingi cirkusz a falunkba. Mi csak a bejáratig mentünk, ahol néhány fotót készitettem."

Ott készült ez a sátoros felvétel is, a látványosságra várakozókról. Egy szelete látszik rajta a világnak, ha nem irom ide, hogy ez Kanada, méghozzá Montreal közelsége, lehetne akármelyik pontján a földnek, mert a kiváncsiság, a cirkuszra hangoltság szinte mindenütt ugyanazokat a húrokat pengeti meg az emberekben. Kicsik, nagyok egymás hegyén-hátán, gyermeki türelmetlenséggel, ám mégis angyali türelemmel várják a Nagy Pillanatot, amiben a kinai artisták ugyanolyan jók, mint a világ legtöbb cirkuszi művésze.

Haldoklik a mesterség - panaszkodnak a városról városra vándorlók, pedig ez a sátorablak egészen mást mutat. Igaz, innen nem az üzletre látni...

Ünnep

Mindenki magában hordja az ünnepet, mint ahogy viselkedésben sem vagyunk azonosak. Hasonlitunk, de kinek-kinek kilátszik az inge alól az egyénisége.

Pusztai Péter remek magánriportja az ünneplés belső elszabadulását rögziti. Minden laza mozdulat, minden elszabaditott gátlás, a gesztusokban kitörő öröm az ünnep lényegét hordozza bennünk. A kiürült, fetrengő üvegek, s velük együtt a kaotikusan hengeredő MI egy kiteritett textilián - elég a boldogsághoz. A pillanat fényéhez. Amikor nincs se előtte, se utána, csak a MOST van...

Ezért tud olykor a nevetés pillanatok alatt sirásba váltani, a remény kétségbeesésbe, a pompázó virág a vedlő hervadásba, a kisminkelt női arc a közönségességbe és egy torz vigyor a leggyöngédebb mosolyba...

Erdőhalál

Montreali barátom, Pusztai Péter bevallottan a fekete-fehér fotók pártján áll, mégsem veti meg a színes témát, s ha elékerül, bizony, nem hagyja elszállni a pillanatot.

Magam is sokszor igen alaposan végig kell hogy nézzek egy képet, amíg meg tudom állapítani kellő biztonsággal, hogy színvilága, bár természetes - azon kívül, hogy a valóságot idézi -, nem igazán funkcionális.

E fotónak, mely azt a címet viseli, hogy Halál Montrealban, az élénken lángoló vörösei, aranyai és késő sápadtzöldjei valóságos gyászpompába vonják a derékbatört, kimúlt fatörzset. Mindkettő - a fekete-fehér elem, de a színes is - ugyanannak a halálnak a két arcát tárják fel: egy iszonyút és egy szép, kegyes hazugságét. A mosolygó és a vicsorgó halál ugyanazon a palettán. És mégis: készítője nem tartja teljes értékű fotóműfajnak a fényképész színvadászatát.

Joga van hozzá, még ha nincs is igaza.

Még több Pusztai fotó fotóarchívumomban.

Menekülő utazás

1990 tavasza volt (március), amikor Pusztai Péter repeső lélekkel tért haza az országból való távozás óta (1985) először. Útja elvezetett Bukarestbe is, ahol néhány napot töltött, átbeszélgettünk akkor egy fehér éjszakát, majd kiderült reggelre, hogy bérelt kocsiját feltörték a legnagyobb bukaresti korúton, a 6 Martién, utána már csak kálvária volt a bukaresti léte. Én elutaztam Pestre, hivatalos küldetésbe, közben Marosvásárhelyen kitört a román-magyar verekedés, Péter fogta magát, s riporteri kiváncsisággal, gépkocsival megindult a Székelyföldön keresztül Vásárhely irányába. Sepsiszentgyörgyön ideges, feszült tüntetéseket látott, az emberek készen álltak, hogy Marosvásárhelyre utaznak, megtorolni az ottani provokációt, segíteni székely a székelynek. Vásárhelyen aztán látnia kellett, hogy a katonaság már elfoglalta a kulcspozíciókat - amikor a verekedés már lezajlott és az indulatok túlfutottak a szavakon -, a tankok látványa és a háborús hangulat annyira hatottak Péter békére hajló lelkületére, hogy a látottak hiteles rögzítése után (öt felvételből álló archív riportja itt látható) fogta magát és meg sem állt Budapestig. A képeket jóval azután küldte meg, emlékbe...

Minden rendben

Budapesten jártában (az Egyetemes Kultúra Lovagjává avatták január végén) Pusztai Péter szabad idejében riporterkedett a magyar fővárosban.

A tőle megszokott élesszemű felfedezések ezúttal sem hiányoztak. Minden rendben című fotója is önmagáért beszél a mai budapesti közhangulatról...