2010. július 28., szerda

Zsák


Tegnap reggel egy zsákot hozott a villanyposta, Kanadából. De nem akármilyen zsákot, hanem egy olyat, amit én egyszer már "lefényképeztem" magamnak - igaz, csak szavakkal, egy gondolatfutam erejéig - és élővé, valóságossá tettem a magam számára. Most pedig bezárult a kör: akinél a zsák van, az most elküldte a fotóját annak a tárgynak, amely úgy tűnik, mindkettőnk csodálatát bírja.

Honnan ez a rajongás, a valóság apró, tárgyi, formai elemei iránt, amelyekről ma is azt hiszem, hogy képesek magukba sűríteni egy öntörvényű világot? Meg hogy felérnek azzal az alkotással, ami az író, a képzőművész, a zenész fejében a leglehetetlenebb helyzetekben, az élet legválságosabb pillanataiban is képes megfoganni?

Nyilván, ez alkati kérdés is. Nem véletlen, hogy íróiságom csak nagy ritkán merészkedett el a valóság mankójától. Fölöslegesnek tartván az invenciót ott, ahol a természet (nevezhetjük bárhogy) már minden elképzelhető alakzatot akár a legmagasabb rendű értelmezés fényében is megalkotott. Fotószerű versekkel, ún. "versfotókkal" próbáltam egy más dimenzióban megteremteni ugyanazt, amit mások az objektíven keresztül "lopnak" el a világtól. Nem tudom - ma még nem -, hogy sikerült-e, én mindenesetre megpróbáltam. Sebtében össze is szedek alább néhány beszédes példát: megszületésükhöz képzeljenek el mindig egy fotót, egy konkrét képet, amit fényérzékeny szavak hivatottak megörökíteni.

teleobjektív

foghíjas kukoricacső a kipufogógáz
kormos fátylába burkolózva
egy félig napsütésben félig homályban
kuksoló utcasarkon néhány
vicsorgó ebbel a háttérben a járdára
roskadt részeg szájából
illanó mámortól egy kissé
balra

millió szobrot

az erdő
nemcsak engemet
millió
szobrot rejteget

emlék

késeket élez a fürge kő
fogát feni ránk az idő
s akibe egyszer belekap
zsugorodó emlék marad

plein air

a medve bambán hentereg
a mohában teli
hassal elégedetten mint
böffentő tóni a medvebőrön

a síneken

galambok ülnek a síneken
remegés fut a síneken
vakkantó mozdony tolat a síneken
kutya téblábol vert pénzdarab a síneken
vizelő részeg a síneken
sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken
jajkiáltás acélpengés a síneken
katángkóró bogáncs lósóska a sínek között
kóválygó varjak a sínek fölött

Valami hasonló történt ezzel a zsákkal is. Pusztai Péter barátom műtermében lóg, több mint száz esztendős, s amikor felhívta rá a figyelmet, nem volt más gondolatom, mint az, hogy leképezem magamnak. És most ez a vers a barátom tudomására jutott, mire bezárta a kört, s azt tette, aminek ő a nagymestere - lefotózta, hiszen tudja, hogy képi valójában ugyanolyan becsben áll nálam, mintha maga a zsák lógna a falamon.

(zsák lóg a falon)

százados zsák lóg a falon egymaga
érzik még rajta a búza szaga
hátán folton folt csupa könny
felitta a szürke közöny
nem cipeli már többé senki se
tegnapi súlya ma könnyű pihe

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése