Sok mindenről nevezetesek azok a híres hetvenes évek (mint kiderül rendre, a történelemben, hogy minden időszakasznak megvan a maga sármja, patinája - hát ennek is), de számomra főként arról, hogy akkor voltam fiatal. Nagyon sok kortársammal együtt. Olyanokkal is, akik akkor a táncházakat szervezték, a hagyományőrző falvakat járták, hogy hagyományos táncrendet és autentikus népzenei előadó stílust tanuljanak. Ilyen vidék volt a mezőségi Szék is, s a falujáró fiatalok nyomában megindult a sajtó is, felfedezve magának a táncházas fiatalokat, de meg a falun élő hagyományokat is. Elkerülhetetlen szimbiózis volt ez: divatba jöttek a széki kiszállások, életképek, s amivel tegnap este Pusztai Péter, a hetvenes évek ifjúsági fotóriportere (és mellesleg lap- és könyvgrafikusa) meglepett, az ez a szolarizált fotó, amely valamikor a bukaresti Ifjúmunkás első oldalán "vitte a címlapot", ugrott a szembe, már csak azért is, mert a rajta lévő széki leányok akkor is - talán mindig is - különösen szépek, nemes vonalúak és tartásúak voltak. Egymáshoz bújó, menekülő véd- és dacszövetségük kiszolgáltatott helyzetükből fakadt: a hagyomány őket úgy repítette a város felé, hogy lehetőleg jó családot kapjanak, ahol rövid idő alatt beszerezhetik a stafírungra valót. Közben pedig ne is adják föl szigorúan hagyományos rendiségüket, széki önmagukat.
Nem tudom, hogy van ma Széken, de ez a felvétel akkor, a hetvenes években a falu egyik fő utcáján készült, s Péter ottartózkodása idején még egy egész látványos sorozat, amely azóta elveszett, felszívódott az emlékezet szikkadó csatornáiban.
