A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ifjúmunkás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ifjúmunkás. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. június 29., kedd

Hetvenes évek...


Sok mindenről nevezetesek azok a híres hetvenes évek (mint kiderül rendre, a történelemben, hogy minden időszakasznak megvan a maga sármja, patinája - hát ennek is), de számomra főként arról, hogy akkor voltam fiatal. Nagyon sok kortársammal együtt. Olyanokkal is, akik akkor a táncházakat szervezték, a hagyományőrző falvakat járták, hogy hagyományos táncrendet és autentikus népzenei előadó stílust tanuljanak. Ilyen vidék volt a mezőségi Szék is, s a falujáró fiatalok nyomában megindult a sajtó is, felfedezve magának a táncházas fiatalokat, de meg a falun élő hagyományokat is. Elkerülhetetlen szimbiózis volt ez: divatba jöttek a széki kiszállások, életképek, s amivel tegnap este Pusztai Péter, a hetvenes évek ifjúsági fotóriportere (és mellesleg lap- és könyvgrafikusa) meglepett, az ez a szolarizált fotó, amely valamikor a bukaresti Ifjúmunkás első oldalán "vitte a címlapot", ugrott a szembe, már csak azért is, mert a rajta lévő széki leányok akkor is - talán mindig is - különösen szépek, nemes vonalúak és tartásúak voltak. Egymáshoz bújó, menekülő véd- és dacszövetségük kiszolgáltatott helyzetükből fakadt: a hagyomány őket úgy repítette a város felé, hogy lehetőleg jó családot kapjanak, ahol rövid idő alatt beszerezhetik a stafírungra valót. Közben pedig ne is adják föl szigorúan hagyományos rendiségüket, széki önmagukat.

Nem tudom, hogy van ma Széken, de ez a felvétel akkor, a hetvenes években a falu egyik fő utcáján készült, s Péter ottartózkodása idején még egy egész látványos sorozat, amely azóta elveszett, felszívódott az emlékezet szikkadó csatornáiban.

2009. június 17., szerda

Pihenő

Beszélő kép a Feleki Istváné - olyan, ami nem csak elmondja nekünk a történetet, hanem hangja, szaga, hőmérséklete is van. Olyan, amit meglátva mindjárt érezni is lehet azt, ami kisugárzik belőle.

Csak régi képeket őrzök tőle. Olyan harminc-negyven éve készülteket. Amilyeneket akkor nekem küldött az Ifjúmunkáshoz, majd az Előréhez. Szándékosan nem vagdostam körbe a rudimentáris keretet, mert úgy vélem, szántszándékkal készült ilyenné. (Akkoriban nem a képszerkesztő program keretezett, hanem a tuskihúzó és a filctoll.)

A keret kell, mert jól le- és bezárja a történetet a jelenre nyíló múlt időbe, amikor éppen hétágra süt a nap a hegyoldalon, az emberfia éppen pihen, talán végleg megérkezett úticéljához, de meglehet, hogy innen is továbbáll, miután megpihentette gyaloglástól elgyötört lábát, megszárogatta bevizült zokniját, bakancsát, és érezni a napsütést, a távolban beszélgetők csöndes, tompa vitájából is kiszűrődik némi hangosság, hegyi érdesség, minden gőzölög, kitárulkozik, ellazul, aminek kell, s mindenek előtt a lecsupaszított láb pihen, az, ami mindannyiunkat tovahordoz. A kincs, amire akkor kezdünk igazán figyelni, ha fájni kezd, vagy már csak a helye - a hiánya sajog.