Könyvcso-
magot várok a kolozsvári Polis-kiadótól. Állítólag a hét végén postázták címemre a tisztelet-
példányokat Jelentések - magamról (Emlékezés ellenfényben) c. önéletrajzi (memoáromat? elmélkedésemet? regényemet? - fene tudja, majd kiderül, mi az) szövegemet, ami meglehetősen terjedelmesre sikerült. A könyvben akad néhány fotós vonatkozás is - újságírói előéletem szoros kapcsolatban állt a sajtófotózással -, amelyek éppen beleillenek a blog szellemébe is, egy történetet most, ízelítőül ideírok.
*
Miután véglegesen pontot tettem A bozót c. dokumentumregényem végére, s már csak a megjelenésére vártam, 1988 vége felé elhatároztam: pár napra a Bucsecs hegységbe kérek kiküldetést, egyenesen a Babele menedékházhoz, ahová Bustényből drótkötélpálya kabinja röpíti fel a kirándulókat, kétezren felüli magasságra, egy meglehetősen egyenletes, nagy kiterjedésű platóra, amely Romániában országosan ismert és divatos turista-zarándokhely; gyakorlatilag Románia viszonylag veszélymentesen megközelíthető, legmagasabb „sétálóutcája”. Ki is használja ezt az idegenforgalom: minden lehetséges úton és módon népszerűsíti. Mágnesként vonzza a kocaturisták ezreit: szép időben, idegenforgalmi idényben, s különösen a szabad hétvégeken hosszú sor kígyózik a drótkötélpálya bustényi indítóállomása előtt, a tisztáson, a Belvedere nevezetű luxusszálló háta mögött. Órákba is beletelik, amíg valaki sorra kerülhet, hogy belépjen a platóra induló kabinba, amelynek párja a Babele menedékháznál várja a lefelé indulást: mikor az alsó kabin felfelé kapaszkodva ringatózik a mélység fölött, ellensúlya, a visszaúti is megindul odafentről, s találkozáskor szertartásosan köszöntik egymást, illetve ki tudja, még milyen közlendőket rejt a kölcsönös integetés?...
Két ízben is megpróbáltam feljutni a platóra, de az első kísérlet csütörtököt mondott.
Sz. Sándor fiatal fotós kollégámmal gyűrkőzve készültünk a hegyi kalandra. Sándor mondhatni az én felfedezettem, akkora a korkülönbség köztünk, hogy szinte-szinte a fiam lehetne. Egy ideig külsősként gyártotta hűségesen a fotókat az Előre c. napilapnak, aztán - mert jó volt a káderlapja - munkakönyves fotóriporter lett, azzal a kikötéssel, hogy szigorúan a kezem alatt, mindenkori felügyeletemmel dolgozik. (Mindez odáig terjedt, hogy amikor Sándor megörökölte a nyugdíjba vonuló fotóriporter elődje laboratóriumát, s oda minden szakmai ingóságával beköltözhetett, nekem is ott jelöltek ki irodát, a sötétkamra előterében, hogy állandóan szemmel tarthassam.)
Sándor furcsa szerzet: bukaresti magyar család egyedüli gyermeke, anyja meglehetősen elkényeztette, apja belügyi altiszt volt, futárszolgálatot, majd később irattári kulimunkát végzett nyugdíjazásáig. Féltett és széltől is óvott egykeként, a családot odahaza Sándor rendesen terrorizálta: kiszámíthatatlan volt, milyen ételre vágyik, mikor fekszik és mikor kel, soha se tudták, miért és merre jár, honnan szerzi a pénzt. Nekem is nehéz volt kiismernem életrend-szertelenségét, az viszont nyilvánvaló volt, hogy az emberekkel való érintkezésben, személyközi kommunikációban óriási baklövéseket és tapintatlanságokat követett el, és mielőtt még tisztázhatta volna magát, hogy a félreértéseken túl a szándékai végtére is tisztességesek, már javában heves konfliktusba került kapusokkal, rendőrökkel, biztonsági emberekkel, párttitkárokkal, nem egyszer riportalanyokkal is.
Ráadásul a műfaj, amelyben dolgozott (s amelyben veszettül tehetséges), akkoriban az átlagosnál is kifinomultabb diplomáciai érzéket és tapasztalatot kívánt: a nyilvános helyen való fotózás mifelénk a rendszerváltás előtt nem tartozott a bevett és népszerű foglalatosságok közé; a lapok nem túlságosan igényelték a sajtófotót, mert mindinkább csak a pártvezetők cselekedeteit megörökítő képek kerültek az újságok hasábjaira - ezeket meg az egyetlen létező hírügynökség hétpróbás, többszörösen ellenőrzött hivatásos fotósai készítették. A fotóriporterség mint komoly, önálló szakma, gyakorlatilag művelhetetlen volt. Azt még elnézték, hogy egy fotós egy hagyományos riporter mellé szegődve, amolyan íráskiegészítő illusztrációkat készítsen az ún. való életről: élmunkásokról, építőtelepekről, új építményekről, utcákról, természeti szépségekről, nyaralóhelyekről... Vagyis mindenről, ami szépség, dicsőség, harmónia vagy egyszerűen csak giccs. Ami nem bántja a szemet. Ahhoz viszont, hogy a fotós társaságában én, a riporter egyáltalán bejuthassak egy nyilvános helyre, és senki se foghassa ránk: meg akarjuk szegni az államtitok törvényét, netán termelési titkokat rögzítsünk filmre, órákig tartó egyeztetéseket kellett előtte folytatnunk az intézményvezetés különböző szintjein és irodáiban, s számtalanszor megtörtént, hogy a hivatali magyarázkodásokat és értetlenségeket elkerülendő, már eleve a megyei vagy a városi pártbizottságoknál kezdtük a pofavizitet: a lehető legtermészetesebben előadtuk küldetésünk célját, szándékainkat, jókor az elején hangsúlyozva, hogy igenis, ismerjük a hatályos törvényeket, tudjuk, hogy bizonyos helyeken a fényképezőgépnek kötelezően a tokban kell maradnia, mi ezt messzemenően tiszteletben is akarjuk tartani, mi csak a sajtómegbízatásunkat akarjuk teljesíteni, semmi mást, ezért aztán kérjük a segítségüket, mégpedig olyan értelemben, hogy legyenek oly kedvesek mozgásterünket kijelölni, amelyen belül biztos, hogy nem követhetünk el törvénysértést, ugyanakkor - ha lehetséges - adjanak mellénk kísérőt, bizalmi embert, aki viselkedésünkre, tetteinkre majd felvigyáz és leszereli az esetleges nézeteltéréseket a fotózásra javasolt alanyokkal.
Mindez jócskán megnehezítette riporteri feladataimat és helyzetemet, ráadásul szörnyen időrablónak s nem mellesleg, megalázónak bizonyult. Emiatt aztán szép lassan kezdtem újságíróként a háttérbe húzódni, s a munka nehezét mindinkább Sándor barátom vállára taszítottam, menet közben olyan munkaritmusra fogtam és úgy irányítottam kameráját, hogy a riport lehetőleg az ő képeiből álljon majd össze, néhány eligazító, magyarázó, a dolgokat szükség esetén ideologikusan is a helyükre tevő mondat kíséretében. Így született akkori szemmel romániai viszonylatban is rendhagyónak számító rovatunk, a két-három naponta jelentkező Fotóban mondjuk (sajnos, hiányzott hozzá a minimálisan elfogadható nyomdatechnika, ezért csakis a szándék - sose az eredmény - volt a dicséretes): négy-öt, ritkább esetben hat fotóból álló képsorok mutattak be egy-egy látványosabb témát: hajóavatást, falusi pékséget, tavaszi munkát a szőlőhegyen, üvegfúvást, acélsodrony gyártást, csipkeszövő üzemet, juhászatot, mezőgazdasági főiskolát, óvodát stb.
Egyszer aztán a pártközpontban valakinek szemet szúrt a rovatcím: milyen dolog az, hogy „fotóban mondjuk”, hát szóban nem mondjuk? és vajon miért nem mondjuk? ódzkodunk a szavaktól? stb...
Ez így, amilyen ostobán hangzott, olyan igaz is volt: nem lehetett rá válaszolni egyebet, mint azt, hogy máról holnapra megszeppenten csavartunk egyet a címen, s a rovat címe attól fogva Képben és szóban lett. Így aztán minden mehetett tovább a maga medrében.
A Bucsecs platójára is azért igyekeztünk éppen, hogy riportot készítsünk arról, miként töltik odafent a kiránduló dolgozók a hétvégét, milyen élet folyik ilyenkor a Babele melletti egyetlen menedékházban.
Első kísérletünk azért nem járt sikerrel, mert egy délután folyamán meggyőztük ugyan a bustényi polgármestert, hogy riportunk nyomán mindenek előtt a népszerűségük és a hírnevük növekszik majd, mire aztán sóhajtva bár, de rábólintott az akciónkra, reggeli indulásra ébredve azonban akkora hóvihar kerekedett, hogy a drótkötélpálya kezelői azonnal beszüntették a közlekedést, az időjárás-jelentés ráadásul több napos kitartó hóvihart jósolt. Pedig még csak november elején jártunk...
Hogy ne távozzunk dolgunk végezetlen, azt is kijártuk: vigaszként legalább a bustényi papírgyárban készíthessünk egy képriportot. Ez sem volt könnyű („De miért éppen a papírgyár?” - hangzott a várható sanda kérdés...), de sikerült (papírgyár 1; papírgyár 2). Végül is, úgy utaztunk el, hogy a polgármester ünnepélyesen fogadkozott: mihelyt elmúlnak az év végi ünnepek, és tartósan beáll a szép, derült téli idő, értesít bennünket a szerkesztőségben.
És állta a szavát!
Január közepére egyeztettünk egy újabb leutazást. Mire megérkeztünk, a Belvedere szállóban lefoglalt kényelmes szoba várt ránk, ablakunk egyenesen a drótkötélpálya állomására nézett, s reggel az első járatok egyikével fel is mentünk a Hegyre (lásd a fenti fotót, mely egyik teliholdas éjszakán készült, a szálló ablakából).
Fenséges látvány és élmény volt, amint a kabin ablaka alatt elsuhant a havas, nyaktörő sziklaképződményekkel tarkított táj. A hirtelen emelkedéstől, akárha repülőgépen lennénk, sajgón éreztük a nyomáskülönbséget dobhártyánkon. Az ösvények, a sziklákon megkapaszkodó magányos fenyők, borókabokrok olyan aprók voltak alattunk, és annyira szelíd, békességes látványt nyújtottak, mint egy terepasztalra felvitt maketten.
Két napot és egy éjszakát töltöttünk odafönt: szombaton reggel értünk föl a Babele menedékházba, berendezkedtünk az első emeleten, s vasárnap este, az egyik utolsó, lefelé tartó járattal utaztunk vissza a völgybe.
A vendégfogadósnak ugyancsak el kellett magyarázzuk, méghozzá jó körülményesen, hogy szeretnénk képriportban megörökíteni, milyen élet folyik a menedékházában és környékén. A várt értetlenséget végül itt is sikerült leszerelnünk.
Számomra az ottlét titokban kissé azt is jelentette, hogy beleélhettem magam abba a környezetbe, melynek viszonylagos közelségében a regényemben szereplő fiatal alpinisták elpusztultak. A valóságban is bejárhattam a helyszín környékét, pontosabban megismerhettem a valóságos méreteket és magamba szívhattam a veszély hangulatát, megtapasztalhattam a hegyi emberek viselkedését, az általuk elfogyasztott alkohol különös hatását odafönt, és a turisztikát irányítók felelőtlenségét, amivel odacsalják a felkészületlen embereket egy természeti ritkasághoz, amilyen a Babelénak nevezett sziklaképződmény, melyet a szél és az erózió munkált olyanná, mintha óriási arcélek lennének...
Szabályos környezetszennyezést tapasztaltunk odafönt, s örökös könnyelműséget, katasztrófaveszélyt... A két nap alatt látottak gyatra színdarabba illő, egyazon pódiumon játszódó, szinte hihetetlen cselekménysornak tűnnek, de mégis valósak. A sok-sok apró epizódnak semmi köze egymáshoz, ha csak annyiban nem, hogy mindenkivel lényegében ugyanaz történik: áldozatául esik egy veszélyes játéknak, amit a divat, az idegenforgalmi hírverés, a saját ostobasága és a vendéglátóipar űz vele.
A platón - úgy képzeljük el, mint egy kétezer méter fölötti, jókora fennsíkot - egymáshoz közel, segítségre szoruló, elcsigázott emberek lihegtek, kínlódtak anélkül, hogy tudomást vettek volna egymásról, és hogy valaki is komolyan vegye őket.
Vizet, vizet, nem bírom víz nélkül - hangzott egyre hangosabban a panaszos nyöszörgés egy kövér lány szájából, aki még néhány lepést támolygott és mindegyre összeesett, kísérői pedig előtte haladva haragosan, meg se állva kiabáltak neki vissza: bírja csak ki, mert pár száz méterre van a menedékház...
Egy másik turista társaság angyali ártatlansággal méregette egy számára szinte láthatatlan szakadék fenekét, a zuhanásveszélyt viszont csak mi észleltük, akik velük átellenben álltunk. És hiába kiabáltunk nekik át, a szakadékon túlra, forduljanak azonnal vissza, mert könnyen leomolhat alattuk a hópárkány, nem hittek nekünk, csak annak, ami az orruk előtt volt, s már-már végzetessé vált az ereszkedésük... Végül, szerencsére, meggondolták magukat, és valahogy mégis visszamásztak a gerincre, ahonnan felelőtlenül aláereszkedtek...
Ilyen és ehhez hasonló, már-már tragédiákba torkolló kalandokba botlik az ember odafönt a platón, mert aki oda fölmegy, az nehezen érzékeli a magasság szédületét, minden ugyanolyan sík, akár odalent, a magasságok odafentről könnyen megmászhatók.
No de, a mélységek?
A szombat esti vacsoránál, miközben a menedékházba érkezett két, fiatalokból álló szervezett turistacsoport táncmulatságot rendezett az ebédlőben, Sándor kissé felöntött a garatra, s eléggé feltűnően nekiállt a szűk teremben táncolókat fényképezni. A felfokozott, laza hangulatban nem érzékeltem, hogy ebből akár baj is lehet.
A fotózást befejezve, Sándor visszaült mellém, folytatva félbehagyott vacsoráját.
Hirtelen egy fiatalember és egy ifjú hölgy ültek az asztalunkhoz és ellentmondást nem tűrően, akár a bűnügyi filmekben a leleplezett gonosztevőket, mindenáron igazoltatni akartak bennünket. Csitítólag elmondtam nekik, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk, de kikötöttem: iratokat csakis hivatalos közegnek mutogatunk. Ha akarják, elhiszik a mesénket, ha meg nem, nézzenek utána, ez itt a szerkesztőség telefonszáma, ez itt meg a főnökünk neve...
Kissé meghökkentek, de azért makacsul kitartottak, s tudni akarták: miért fényképeztük őket, mi a szándékunk a képekkel. Értésünkre adták: olyan helyen dolgoznak, ahonnan könnyen elláthatják a bajunkat, amennyiben „dekonspiráljuk” őket.
Sándor ágálva odavetette: a róluk készült fotókat nem hogy nem használja fel, hanem egyenesen átadja a főszerkesztőjének, ahonnan aztán ők gond nélkül megszerezhetik.
Nehezen tudtam felvonszolni szobánkba a vitába mind jobban belehevülő és egyre agresszívebbé váló Sándort. Sietve ágyba dugtam, magam is lefeküdtem, s hamar elaludtam.
Az éjszaka közepén hirtelen arra riadtam, hogy egyedül vagyok a szobában. Melegítőt húztam magamra, s rosszat sejtve leereszkedtem a söntéshez. Sándort a konyhában találtam, a szintén már tökrészeg szakáccsal gajdoltak ott ketten, hol összevesztek, hol közösen énekelni kezdtek, a szakács mindenáron fitogtatni kívánta tudását, egyik üveg bort a másik után nyitotta ki, sütni-főzni akart az éjszaka kellős közepén, a fogadós meg kettejüket csillapította, a végén már rendőrséggel fenyegetőzött.
Nem tudom, hogyan sikerült véget vetnem ennek az ámokfutásnak, de még sokáig élt bennem a félelem, hogy a babelei kalandnak böjtje lesz további életünkben.
Aztán a titokzatos fiatalok valahogy mégsem jelentkeztek.
A biztonság kedvéért, ahogy hazaértünk, azonnal tájékoztattam a főnököt a történtekről. Meg is kaptam érte a kijáró fejmosást, de legalább a felelősség most már az ő vállán volt.
