Vizuálagresszió

Veres Nándor Fény-kép-ész nevű blogján nem csupán szemet és jóízlést bántó vandál gesztust ragadott meg egyetlen kézzel: kommentár nélkül közölt kompozíciója két értékrend síkban és dimenzióban is megnyilvánuló összecsapása, szemben állása. Tökéletes néma kiáltás, szavak nélkül is beszédes kép. Erre mondják: telitalálat. Érzem a küzdelem tragikumát s már-már kilátástalanságát is. Az ember nem tudja, melyik küzdőfélre tippeljen, ténylegesen ki kerül majd győztesen ki ebből a vizuálagresszióból. 


A fotós elmondta, hogy hányadán állunk - nos?

Sellő és nagymosás

Valósággal provokál Hegedűs Zsolt újabb fotóival: a minap választottam munkáiból egy telitalálatos lesipuskás felvételt (Az ugrás), mire most azzal lepett meg, hogy a stockholmi tavaszi zsongás életképeiből felmutassa az élet önjáró humorát. Amúgy sem idegen tőle a groteszk helyzetek fölfedése; kedveli a "lesre futó" természetet, a látványos félreértéseket, az "úgy tűnik, mintha..."-szerű látszatokat. Nem prűd, és vannak egészen merész, vaskos fotótréfái is...

Leginkább a finom, rafinált humor az, ami a leghosszabb lejáratú. Amikor a tréfát akár még komolyan is lehet venni. Ilyen ez a tavaszi, vízparti pillanat, amikor a mólón álló, patinás sellőszobrot úgy állítja be (kivágás, látószög és mélységélesség pontos megválasztásával), mintha a korlátvasra aggatott, száradó (búvár)öltözék az ő levetett ruhatárát képezné. A jelenetet óvóan fogja körül, pontosabban zárja le felülről két behajló, még rügyet alig bontó ág, s a színek kavalkádja szerencsésen emeli ki a háttér semleges, inkább hűvös acélosságát, a tavaszi borzongással megtörő, felkavaró víztükröt. A különféle vonalak játéka, sokfelé irányultsága tágra nyitja a látványt és életre kelti azt, ami az ember számára tulajdonképpen csak holt természet és holt anyag. Mesébe oldja a tavaszt, amely e képen túl épp olyan köznapian szokványos, mint körülöttünk minden elszalasztott, fel nem ismert pillanat.

Kotródó

Még mindig a Káfé-s "örökségben" turkálok, nézegetem, mi minden gyűlt össze az évek folyamán a portál fotóanyaga-

ként... Hát sok...

De megakad a szemem ezen a fekete eben, Ady András 2005-ös fotóján (amely egy akkori galéria részét képezi - sajnos, a galéria most eltűnt a "semmiben", csak én szemlélhetem elrévedezve ), s felébrednek bennem ugyanazok a gondolatok, amikor először megpillantottam ezt az amatőr szívvel és lélekkel készített, kopár és puritán életképet.

No igen: kutya oldalog az utcán. Háttal. Kotródva menekül. Ami biztos, az biztos. Még ha kamera vizslat is utána, jobb félni, mint megijedni. A kép terét átlósan megosztó, sorshatározó kerítés mentén ismerős az út. Gondolom, minden rést, kitörött foghíjat, kidőlt oszlopot, titkos zugot ismer rajta, körülötte és mögötte. Azt is tudja, honnan leshet rá váratlan veszély. A közeli saroknál ajánlatos ügyelni. De addig is csak óvatosan a repedezett aszfalton. Más ebek könnyedén, kecses léptekkel száguldoznak tova, ha gazdájuk elrepít valami érdekes holmit. Egy botot. Vagy egy labdát. Nyargalásznak, hancúroznak. Ez az eb nem csak a farkát húzza be, de a lépteit is cammogóra, rogyadozóra fogja. Ruganyos, de tétova. Biztosan elér a sarokig, de hogy utána mi lesz vele, azt már sose tudjuk meg. Csak sejthetjük, ha tovább éljük helyette a kép helyszíne által árasztott hangulatot.

Ezt a minden kopott, elhanyagolt, magára hagyott, saját mocskában fetrengő kisvárosra jellemző számkivetettséget bontja le konkrét képiségre ("makrózva") Ady amatőrképe. Ami nem nagy durrantás, elismerem. De makacsul figyelemkeltő, belénk akad, mint kutya szőrébe a bogáncs...

Tojásírás

Tegnapi kiruccanásáról küldte életképeit Ádám Gyula, húsvét csütörtökjének - Nagycsütörtök - fejében. Közülük pedig kiválasztottam azt, ami a legprózaibb, ami nem tárgyakat és alakzatokat, hanem helyzetet ábrázol.

Gyimesi család húsvéti tojást ír. A hagyomány szerint. Anya, lánya. S a megtűrt kibic, a kisöcs. Akinek enyhén kaján, cinkos mosolya beavatottságot sejtet, de aki mégis inkább szemlélő, mint tevékeny részese a rítusnak.

Az asztalon még csak egy pár tojás jelzi, hogy a műveletnek alig az elején tartanak. A riport épp csak elkezdődött. Anya és lánya kívül helyezték magukat a valós időn, a kályha előtti foglalatosságuk külön szigeten zajlik, amelyre csak a fotósnak van rálátása, no meg a kisöcsnek, aki összekötő kapocs a kép világa és a néző között: mosolya élményt, örömet és némi kópéságot ígér, huncut tekintetében ott ragyog minden, ami a húsvéti életérzésbe belefér.

Bódulat

Nehéz döntés a mai...

Arra gondoltam, hogy ha már felénk is betört a tavasz - naptáron, csillagászatilag mindenképpen -, akkor most itt a helye egy jó mementónak, hogy eltűnődjünk azon: hányféleképpen érhető tetten a természet ébredése?

Két éve őrzöm a stockholmi Hegedűs Zsolt képsorát a skandináv tavaszról. És mostanig valahogy úgy őrizgettem a sorozatot, mint féltett kincset szokás. Ráadásul a sorozat minden egyes darabja önmagáért beszél, most pedig szinte képtelenség eldöntenem, melyiket emeljem ide, előnyben részesítve a többivel szemben.

Frappáns életkép a vízparton napozó, a jótékony fényözönben félig kiájult fickó megadó testtartása, behódolása a napnak, de legalább ugyanilyen izgató a színdús tavasziasabb cuccokban magukat mutogató lányok vonulása a korzón, a szaporán dolgozó kamerák előtt.

De aztán ott az igazi bódulat - a virágba borulás! A rózsaszín mámor! A fényképezkedő ifjú hölgy "viaskodása" a föléje boruló virágfürttel, avagy a rajongók csapata a beszédesebb, a megragadóbb? Vagy egyik sem, és álljunk meg a legegyszerűbb, a virággal tobzódó lombkoronát domináns háttérként használó, s az abba belevesző, már-már feloldódó, de erős színkontrasztja miatt jól megkülönböztethető emberi lény - egy gyermek - találkozásánál?

Pörgessük végig a képeket, ahányszor kedvünk tartja. Bármelyiket is választjuk, az élmény teljességével maradunk: a tavaszi kitárulkozással...

3 hóember olajra lépett

A hóember olyan (ős)művészeti teremtmény, aki igazából az emlékeinkben és (legfeljebb) fotón, egyéb grafikai ábrázoláson marad talpon. Különben úgy el szoktak tűnni a semmiben, mint a télvégi hófoltok és a pompás sípályák vastag dunnái.

Nem is ragozom tovább ezt a témát, mert előttem Elekes Ferenc barátom már megírta nagy bánatosan, hogy édesanyja udvaráról az öccse által készített 3 hóember közül kettő egyszerűen kereket oldott. Sőt, egy megjegyzésében még azt is hozzátoldotta, hogy a blogjában látható, maradék harmadik sincsen sehol.

Akkor viszont mégis csak a Fotótanúban van minden remény, amelynek birtokába került az Elekes Károly képzőművész által szobort három téli tünemény, amelyek a mind gyakrabban művelt hó- és jégszobrok talmi kategóriájába tartoznak, bár amikor szabad szemmel, emberközelben láthatók-megtapasztalhatók, valami különös ragyogás, belső hideg tűz izzik fel körülöttük. Azt az illúziót keltik, hogy emberi környezetünk benépesítve hadat üzent a magányosságnak. Látványuk partnerséget igér, komolyan vesszük őket, hiszen nem igérnek semmit, nem csapják be az embert, nem is hitegetik, ők csak vannak és olyan formát vesznek fel, amilyenre fantáziánk és tehetségünk gyúrja őket.

Csak az a gond, hogy az Elekes mama siménfalvi magánya ezzel a hóember-szökéssel megint csak nullán áll, s ha meg is jön a hó, ki tudja, mikor toppan be hozzá az újabb gyermeki, szoborállító szándék...

(U.i. e blogban egyszer már szóltam hóemberekről, azok is a falu világában fogantak. És még van e tárgyban néhány emblematikus fotóm, melyeket alkalomadtán, rendre ideterelek majd.)

Peremvidék

A szegénység, a lecsúszott egzisztencia mint fotótéma látványos és kéznél van. Nézzünk szét az utcán, magunk körül, környeze-

tünkben, nyilvános helyeken - állomásokon, lebujok környékén - a veszendőbe menő emberi tartás, a lepusztulás, a magunkba roskadó "minden mindegy" hatásosan visszataszító képeket szokott eredményezni.

A marosvásárhelyi Báthori Zsigmondé nem ilyen. Az ő helyszíne nem nyílt tér: magánterület. Magánélet. Apa és gyermeke. Mindenki a maga zárt világába húzódva. Körülöttük az elsivárodott, kiüresedett családi élet utolsó díszletei. A már csak emlékekben létező gépkocsi - a két kiszerelt, koszlott, szakadozott ülés képében -, egy kiszuperált, esővíznek is alig jó műanyag hordó és a maradék luxust felvillantó, felcuccolt, de már lehurbolt gyermekbicaj.

Az apa aggodalma és magába keserülése látható, görcsös és jóval több, mint ellesett. A mögötte dülöngélő kerítéslécek akár a lelkiállapotának kottája is lehetne. A gyermek gondtalan és ártatlanul lerongyolódott. Még nem ad a látszatra. Nadrágja topis. Ing, póló - minek? Csupa élet, kíváncsiság, gyors égésű sors.

Amit e képtől információban, részleteiben kapok, azzal be lehetne tölteni egy egész estét. Nem mozdulnak, soha nem mozdulnak. A kép lefagyott. Az élet pereme már ilyen...

Esőtánc Stockholmban

Hegedűs Zsolt egész kis nyári történetet mesél el fotóriportjában, amely 2005 júliusában készült Stockholmban, egy hirtelen kitört nyári zápor idején.

(A fentebbi, "fotóriportjában" szóra kattintva végigkövethető az egész esemény, akár egy jól pergő, szűkszavú filmen, de én itt most csak egy képet mutatok, amely önmagában is tartalmazza mindazt - legalább is nekem úgy tűnik -, ami a történések lényege.)

Egy, inkább jelzésszerűen ábrázolt kávéhéz ponyvájának menedéke alatt a két ebadta a félelem és a kihívás közötti vékony átmeneti sávon áll: behúzódtak a bőrigázás veszélye elől, de a záporozó égi áldással dacolva, a végsőkig kockáztatva játszanak a "vízzel": nyelvet nyújtva neki, inni belőle, megmutatni, hogy a menekülésnek itt csak kizárólag rituális szerepe van, mert elismerik, hogy az eső maga az élet, felső hatalom, amit érdemes elviselni, mert bár sok kárt is tud tenni, összességében mindennél hasznosabb - nélkülözhetetlen az emberiség életében.

E felismerés különböző fázisai és fokozatai ott szunnyadnak a riport többi képein is, jelentésessé és üzenetképessé téve ezt a futó nyári kalandot...

Zsákutca

A jubileumi - a 200. - bejegyzést (megint) szívbéli jó barátomnak tartogattam, akitől pár hete váltam el Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott.

Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad. Itt a szín, a kompozíció, a fények és árnyak esése, a kendőzetlenség, a holt tárgyak elevenné válása együttesen alkotják mindazt, amit egy nyugati típusú zsákutca hangulatilag és vizuálisan is lenyomatként hagy az emberben.

A zsákutca alkotó elemeit - az elhagyott, várakozó járművek, a kép középpontjában díszelgő, fényes szemeteszsák, a masszív, fölénk emelkedő falak vonalai, a háttérbe futó párhuzamosok - bármikor meg lehet komponálni, el lehet képzelni, majd megörökíteni, de ez nem ugyanaz, mint amit e kép sugall.

Valahol eltévedtünk és most már csak kifelé farolhatunk szorongatott helyzetünkből - de mi vár ránk? Ez a kérdés fájdalmasan ott feszül a kép hátterében.

A fotográfia napja

Ma van a Magyar Fotográfia Napja.

Nincs miért szégyenkezniük a magyar-

földieknek: hozzájárulásuk a világ fotóművészetéhez tényleg látható erejükön és nagyságukon túli nagyságrendet jelent.

Ádám Gyula küldte ezt az életképet erre az alkalomra a blognak, s mint a jó fotós, aki egy képpel mindent tökéletesen elmond, ezúttal is remekel: szellemesen őrizte meg a szerencsésen ellesett csíksomlyói pillanatot (Kájoni János szobra előtt a kolostor belső udvarán) arra az alkalomra, amikor súlyos mondanivalót is képes hordozni felénk.

Számomra a kép egyértelműen sugallja a fotográfia tényleges demokratizmusát, elterjedését. Mert ha már a papok is fotografálnak (s nem is akármilyenek, hanem a ferencrendiek), akkor tényleg mindenki fényképez ezen a földkerekségen. A fotótanúság tehát óriási. A felelősség is, akár csak a szelekció...

Ui. Közben Ádám Gyula jelentette, hogy csütörtökön, 2009. augusztus 27-én menetrend szerint lezajlott, a fotográfia napjára készített Megőrzött történelem - régi fotográfiák az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület archívumából című kiállítás megnyitója Csíkszeredában. (Az eseményről szóló képriportja itt látható.)

Állomáson

A várakozás hálás téma a fotósnak, hiszen nyugodtan kivárhatja a megfelelő látványhoz szükséges alkalmas pillanatot.

Ilyen szempontból az állomások jelentik az egyik legfontosabb vadászterületet, bár valamikor ajánlatos volt a vasút környékét elkerülni a fényképezőgéppel biró polgárnak, mert könnyen hivatali titkok alattomos megszerzésének gyanúja vetődhetett rá. A vasút sokáig, egészen a romániai rendszerváltásig stratégiai felvonulási területnek számitott, amit csak különleges engedéllyel fotózhat a hivatásos fényképész (a többi mehetett a szeme világába...).

1990 után fellazult a fegyelem, s ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy ma már a kutya se kérdi, mit keresünk fényképező masinával a kezünkben a csikszeredai állomáson, de maga az intézmény is elhanyagolt, lerobbant, sokat veszitett a jelentőségéből.

Ma már nyilvánvaló, hogy aki fotózik, a várakozókat és környezetüket örökitik meg. Úgy, ahogy Molnár Attilla tette ezekkel az anyókákkal, akik közül mindegyik más-más testtartásban, arckifejezéssel, átéltséggel üli meg az egyforma, kényelmetlen, rideg műanyagszékeket, tartja kézügyben az elmaradhatatlan szatyrát, ami sorsának egyfajta kelléke volt és marad.

Menyasszony

Giccseket termő életünkből küld jelzést ez a jól ellesett életkép. Szinte telitalálat, hogy a kiöltözött esküvői menet kavargása helyett csak ezt a ragasztószalaggal a menyasszony gépkocsijára illesztett babát örökitette meg (a többit örökitse meg a sarki fotográfus, azért van neki működési engedélye és stúdiója!).

Csomafáy Ferenc egyik sikerült roportképe ez az RMSZ-korszakból, amikor is a szerkesztőség szivós harcot vivott azért, hogy fotóriporter munkatársa belássa: beosztása, sajátos munkája semmivel sem kevesebb a szavakkal hadakozó riporterekénél.

Feri egy kicsit mindig úgy kezelte a fotót, mint ami számára kényszeres, pótcselekvéses foglalatosság. Persze, az ilyesmit eldönteni mindenki maga az illetékes, de az eredményt tekintve én élénkebben emlékszem ilyen és ehhez hasonló Csomafáy-életképekre, mint interjúira, beszámolóira.

A szövegek - könnyen elpergő, betűkké málló gyöngysorok. A képek az igazi tanúk.

Kályhasut

Ki toppan be a ház magányába? Ki nyitja rám az ajtót? - töpreng a kályhasutban ülő.

A fényképész már bent van, ő nem számít. Végzi a dolgát. Csöndben van, azt mondja, érdekli minden ebből a házból. Ahogyan boldogulok. Ahogyan élek.

Igaz, nem éppen filmezni való, de hát ő tudja... Ha neki ez az érdekes... A viaszosvászon. A kicsi ablak. A félhomály... Mindjárt lámpát is gyújtunk, de addig még van egy kicsi...

Minek az a nagy fény? Lassan vége a napnak. Nemsoká tüzet rakok, megfőzni a moslékot. S mellette, a plattenen egy kicsi puliszkát is...

Molnár Attila archív fotója

Magzatpóz

Közel húsz éven át díszítették Csíkszereda központját ezek az acéldárdák, amelyek a Tapstér mellé tervezett könyvtárépület félbehagyott betonroncsait jelezték. Olyan volt, mintha a város közepét pusztító bombatalálat érte volna,s kutyák, macskák, galambok s utcagyerekek menedéke volt.

Mára ez a rom visszaszorult. A helyére művészeti iskolát emeltek, de annyi fotó és egyéb művészi ábrázolás készült e helyről, hogy a konkrét helyzetétől függetlenül, az elidegenedett sivárság képi szimbólumaként már bevonult - ott van - a fotósok alkotásai közt. Szabó Attila 2004-es felvétele már ma is kordokumentum.