Vívmány

Ma már kénysze-

redetten, hiába forga-

tom számban ezt a nesze semmi, fogd meg jól szavunkat, ami a néhai népi demokráciánkban született és amely 1989-ig végigkísérte az egész sajtófotózást, legalább is Romániában. Azon belül is, a magyar sajtóban, hiszen a román megfelelője nem volt ennyire direkt és célratörő: eredményekről, megvalósításokról szóló fotókat emlegettek a román kollégák, de ennyi szót nem kívántunk vesztegetni a dologra, ezért született ez a mindenféle műfajban a jót, a dicsekvésre méltót, a megvalósított értéket népszerűsítő igyekezet.

"Hozzatok valami vívmányt" - hangzott el feladatkiaszabáskor a főnökök szájából, és akkor már tudtuk, hogy olyan anyag (cikk, fotó) kell a lapnak, amivel demonstrálni lehet, hogy egyre jobb és szebb az élet, hogy napról napra mind gondtalanabb a sorsunk, s e csöppenként adagolt "bizonyosságokból" is összeállt az a pozitív jelen- és jövőkép, aminek az volt a feladata, hogy hosszú távon érdemessé tegye a pillanatnyi lemondást, a nehézségek vállalását.

Székely Sándor kollégám (Előre, RMSZ) itt látható fotója 1987-ből egy ilyen vívmány fotósorozat egyik - megmaradt - darabja. Azt a készülő, de aztán a rendszerváltozás eseményeivel immár tartósan félbemaradt "bukaresti tengert" ábrázolja, ami a Bukarest–Duna hajózható csatorna elkészülte után még látványosabban feltöltődött volna, a láthatárig elterülő gyűjtőtó gyanánt, amely kikötővé varázsolja a román fővárost egy olyan alföldi síkság kellős közepén, ahol nyaranta rendszerint az aszály, a fokozatos elsivatagosodás fenyeget. A hatalmas összegeket elnyelő, országos terv döcögve és nehézkesen haladt előre, dacára a magas országvezetés sürgető érdeklődésének; maguk a szakemberek is megvalósíthatatlannak találták az elképzelést, pontosabban nem is a megvalósíthatóságot, hanem annak hasznosságát vonták kétségbe... Csakhogy az akkori élet vívmányai már csak ilyen eszelős, kierőszakolt, de soha be nem fejezett elképzelések részeredményeiben rejtőztek. Úgy kellett rájuk lelnünk, félig behunyt szemmel, hogy amit megmutatunk belőlük, az lehetőleg ne tartalmazza a kulisszák mögötti zűrzavart, félbemaradottságot, stagnálást, sikertelenséget. Így aztán a legtöbb vívmánykép statikusan, inkább csak dekoratívan ábrázolja a látvány harmóniáját. Emberi élet nyoma nincsen rajtuk, hiszen csak díszletek egy megálmodott, de soha meg nem valósuló, önkényesen elképzelt, zavaros jövőről.

Mondanom sem kell: a képen látható formás, mozgalmas előtért szolgáltató korlát ma már ottfelejtett, rozsdás színpadi kellék... Ha el nem bontotta valaki s bagóért eladta egy roncstelepen...

Nyolcvan

Pár nap múlva 80 éves lesz a magyar közírás egyik meghatározó, élő klasszikusa: Bodor Pál, akit Diurnus néven is ismer az olvasóközönség, és aki életének egyik -meghatározó - részét Romániában töltötte, a másik részét, egészen máig abban a nagyvárosban, amelyben meglátta a napvilágot: Budapesten.

Az ő életbeli vándorlásai - nem beszélve az újságíró, a riporter amúgy is kötelező bolyongásairól - már valóban európai léptékkel mérhetők és tarthatók számon. Felkértek egykori lapjának utódjánál, az Új Magyar Szónál, hogy állítsak össze születésnapi megemlékezést az egykori kolléga tiszteletére. Felemelő, ám roppant nehéz feladat...

A bibliográfiai búvárkodáson túl az egyik legnehezebb feladat volt megtalálni azt a képi ábrázolást, amely a szövegen túl hitelesen hordozza azt is, ami Bodor egykor fizikai valójában is volt, ugyanakkor ne szépítse meg a mai valóságot, amikor ha akarjuk, ha nem, be kell vallani, hogy az ünneplésre méltó személy bizony, roskatag kicsi úriember lett, árnyéka egykori mosolygós önmagának; mint egy polcon felejtett, önmagába roskadó, ráncot ráncra halmozó alma...

Végül egy olyan fotó mellett döntöttem, amely a hetven éves íróról az ezredfordulón készült, én pedig pár méterre tőle ültem, egy könyv bemutatóján, a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, amikor még utazni is tudott, de már rajta volt a kor pecsétje, a múló nap "alkonyi sugára". Székely Sándor fotóriporter kollégám olyan remekül megoldotta akkor a hiteles portré elkészítésének feladatát, hogy azt hiszem, ez az a fotó, melyre majd hivatkozni lehet akkor is, amikor legtöbbünk, e mai világ tanúi, már csak hivatkozási pontok és források leszünk valahol, egy roppant szellemtörténetben, de mindig akadnak majd olyanok, akik szeretnének egykori, múló arcunkba nézni...

Dallam

Ezt a furcsa alakzatot, ami egy kottasort ábrázol, az előszobám faláról akasztottam le s néhány papírlapra helyeztem a nappaliban. Különben nem tudtam volna lefényképezni, hogy ennyire tiszta rajza legyen. Nem lett volna belőle fotótanú.

Mert ebben semmi művészi nincs, inkább csak dokumentum. Illusztráció egy nem mindennapi történethez. Egy olyanhoz, amilyeneket ilyenkor, év vége felé szoktak előszedni - nem is tudom, pontosan miért.

Talán, hogy ne menjen teljesen feledésbe.

Rögtön az 1989-es romániai rendszerváltás után történt, Bukarestben, az újra indított Romániai Magyar Szó szerkesztőségében. Azokban a hetekben és hónapokban, amikor a korábbi magyar pártlapból szabad, demokratikus magyar néplapot szándékoztunk csinálni.

Szándékunk meglátszott az egycsapásra nyitottá tett lapon, s hirtelen megugrott számú olvasóink is észrevették ezt. Nem volt olyan nap, hogy ne telefonáltak volna be a szerkesztőségbe vagy ne kaptunk volna a postán gratulációkat a nyíltságért és a gondolatok ütköztetéséért, az újság fórummá válásáért.

Egyik nap furcsa, hosszúkás és lapos dobozban ismeretlen tartalmú csomag érkezett a szerkesztőség címére. Amikor a postai megbízott felhozta az irodánkba, kíváncsian álltuk körül. A tartalmáról csak annyit árult el a felírás és a kísérőcédula, hogy "cadou", vagyis ajándék. A feladó egy székelyföldi faluban élő olvasónk volt. Hosszasan tanakodtunk, mi lehet a csomagban, s azokban a zűrzavaros időkben jónak látszott körültekintőnek lenni - ki tudja, milyen jóakarónk húzódik meg mögötte, ártó céllal?

A csomaghoz ragasztószalaggal egy lapot csatoltak, amire a feladó csak ennyit írt: "Az Isten áldja meg önöket azért, amit tesznek értünk, olvasókért. Őrizzék meg szívükben ezt az ajándékot..."

Végül is, kibontottuk a csomagot. Többrendbeli papírba göngyölve ez a fekete dukkófestékkel lemázolt, kovácsoltvas idomokból heggesztett kottaábrázolat bomlott ki belőle. Történetesen egyikünk sem volt gyakorlott kottaolvasó, így nem tudtuk mire vélni a hangsor mélyebb értelmét... Egy hétnek kellett eltelnie addig, hogy a Kriterion által kiadott zenei kislexikonnal a kezemben végre megfejtsem olvasónk rébuszát,s mintegy sugallatra, a Himnusz dallamának kezdő ütemei rajzolódtak ki képzeletemben.

Amikor nyugdíjazásomkor búcsút mondtam a szerkesztőségnek, magammal hoztam a furcsa trófeát. Azóta sokszor felnézek a hangjegyekre és élővé válik a dallam. Nem is kell szólnom semmit, mert minden zeng magától, odabent...

"Tranzakció"

A kép szerzője valamikor, még az ezredfordulón egy sajtópályázatra küldte be ezt a munkát, de azóta már inkább a filmezés vizein evez.

A jó, karakteres kép azonban megmarad önmagának, mint egy ujjlenyomat: egyedi, megismételhetetlen.

Az utcán föltálalt nyomorúság és ahhoz való viszonyulásunk jelenti a kép valódi koreográfiáját: azt a "tranzakciót" láthatjuk, amikor a jóltáplált, a dundi, laza húsú, fehérbe öltözött, amúgy személytelen jótevő lerója adóját a sorsüldözte, csupa csont és bőr, testével a tehetetlen esélytelenséget cégérező kéregető előtt.

Mindketten a saját sorsukat teljesítik ki. A jelenet nem új, nem csak napról napra, de szinte percről percre megismétlődik a világ bármely táján. A "tranzakció" szereplői, kosztümjei, díszletei és természeti környezete változnak. Az adok-kapok mozdulata, az értékek rövidre zárt vándorlása marad.

Schupler Alfrédnak az RMSZ (Romániai Magyar Szó) fotópályázatán feltűnt felvételét ma is korlenyomatként, művészi dokumentumként kezelem.

Fa-gnóm

A Romániai Magyar Szó az 1998-2003-as évjárataiban, amikor színes nyomású megjelenésének lehetőségeit és esélyeit próbálgatta, a lap tudósítói közül néhányan "mindenes" feladatoknak próbáltak megfelelni, s a digitális fotózás eszközeivel igyekeztek friss és közvetlen illusztrációval ellátni írásaikat, infromációikat.

Közöttük a marosvásárhelyi Máthé Éva mindenképpen kiemelkedő teljesítmény nyújtott, s miközben ő maga is tanulta a fényképezést, a témaválasztást, a vágást és a riporteri fürgeséget, számos esetben első oldalas fotókhoz szállított kitűnő nyersanyagot.

A színesben megjelenő lap pedig igyekezett egy-egy emblematikus képpel emlékezetessé tenni napi jelentkezését.

Ekkor keletkezett az általam most Fa-gnómnak keresztelt felvétele, mely marosvásárhelyi, érthetetlen okokból agyonnyírt és -sanyargatott utcai akácfák sorsáról szóló látlelet, felháborító tanúságtétel. Az élővilág torzítása, visszanyesése és megalázása nem azért divatos téma, mert az utóbbi időben mindenütt megnőtt a környezetvédelmi érdeklődés. Hanem azért, mert a visszaélések, az agresszív gesztusok egyre számosabbak, egyre nyilvánvalóbban és nagy földrajzi területen vannak jelen életünkben.

Krumpliföld

A kép tárgyának most nincsen szezonja: a krumpliföldek már elvirágoztak az idén, a gazdák most a fészkek sorsának alakulásával, a gumósűrűséggel és -nagysággal foglalkoznak gondolatban és gyakorlatban.

Azt is mondhatnám: az élet megy előre, a fotóban megfagy a pillanat. A jó fotóból pedig könnyűszerrel ki is olvad, függetlenül attól, hogy milyen közegbe, konjunktúrába kerül.

Szabó Józsefnek nem ez az egyetlen képe, amit becsülök. Július 13-án a kaszálás univerzális félfordulatát illusztráltam általa, ma a krumpliföld gondozóinak talán legihletettebb pillanatát: amikor a földön minden csupa ígéret. Harsányzöld remény, feszülő, termékenyülésre alkalmas virág, a föld párás, fülledt lélegzete, a permetező tartály csípős szaga, a szórófej sziszegése - szóval, az egész koranyár úgy, ahogy az a székelyföldön lezajlik.

A kép székelyudvarhelyi szerzője egy időben lelkesen tudósította a Romániai Magyar Szót természetfotóival. Legtöbb képe megmaradt a becsületes információ szintén: madarak, rovarok, kishüllők, virágok, gyümölcsök, évszakok, egy-egy ritkásabb életkép, riport. Nagy erényük: a hitelesség.

E képén valamivel több van: ott a látvány átéltsége, a munkamozzanat és a természet közötti organikus összekötőkapocs - a minden lében kanál ember.

Márványhölgy

Ez a szobor egy bukaresti épület előtt áll, a híres-nevezetes Calea Victoriei-en. A fotó születésének időpontja az ezredforduló, eredetileg riportnak indult, de aztán zsánerkép lett belőle, s ma már talán a konkrétum se fontos, amihez az emlékezetet kapcsolja.

Egyezzünk meg abban, hogy - szép. És azáltal lett azzá, hogy a fotóriporter, Székely Sándor kiemelte a számunkra a köznapi látványból, a bukaresti főútvonal zsúfoltságából.

Ez az a ritka pillanat, amikor a szobrok életre kelnek és szinte kívánatosakká válnak. Nincs az az élő modell, aki e Vénusz helyett odaállhatna, hogy eljátssza a szűziességében is kitárulkozó női csáberőt. Ehhez az élet túl harsány, a valóság múló és omlatag, a perc hitvány és romló.

Csak a kő, csak a márvány kitartása, büszke feszülése és alig észrevehető porladása az, ami méltóságot ad az elevenség látszatának.

Erről beszél nekem ma ez a kép, amiben a takarékos és a diszkrét színkezelést külön is becsülöm.

Menyasszony

Giccseket termő életünkből küld jelzést ez a jól ellesett életkép. Szinte telitalálat, hogy a kiöltözött esküvői menet kavargása helyett csak ezt a ragasztószalaggal a menyasszony gépkocsijára illesztett babát örökitette meg (a többit örökitse meg a sarki fotográfus, azért van neki működési engedélye és stúdiója!).

Csomafáy Ferenc egyik sikerült roportképe ez az RMSZ-korszakból, amikor is a szerkesztőség szivós harcot vivott azért, hogy fotóriporter munkatársa belássa: beosztása, sajátos munkája semmivel sem kevesebb a szavakkal hadakozó riporterekénél.

Feri egy kicsit mindig úgy kezelte a fotót, mint ami számára kényszeres, pótcselekvéses foglalatosság. Persze, az ilyesmit eldönteni mindenki maga az illetékes, de az eredményt tekintve én élénkebben emlékszem ilyen és ehhez hasonló Csomafáy-életképekre, mint interjúira, beszámolóira.

A szövegek - könnyen elpergő, betűkké málló gyöngysorok. A képek az igazi tanúk.

Diszletek

Abból az ezredfordulós (2000) időből való ez a békés benzinkúti idill, amikor a romániai töltőállomások életében megjelent és a piaci törvényeknek megfelelően megtelepedett a bel- és külföldi konkurencia.

Mint amilyen a MOL...

Amely zöld-piros szineivel, fehér szövegfelirataival háromszinű üzemanyag ellátást igér.

Egy Bukarestben történt MOL-kút megnyitásakor készült ez a riportfelvétel, amelyet az RMSZ-nél akkor éppen külsősként dolgozó Székely Sándor készitett, félig-meddig rendelésre (a bukaresti magyar napilap reklámtámogatást kapott az országban megtelepedő magyar cégtől a közölt képriport fejében), a protokoll egy laza pillanatában, amikor minden a helyén volt a megtervezett történésben, csak éppen hogy nem történt akkor semmi. A fizetett reklámgörlök belefáradtak a megrendelt mosolygásba, végtagtekergetésbe és mosolyáradatba, s felkuporodva az egyik diszletre, lazán bambulnak a semmibe - rossz nyelvek szerint önmagukat adják...

Megfigyelhető a képen a jól felépitett, természetellenesen diszletekből összehordott világ. Vonjuk ki a képből, ami marketing szempontból megrendezett - a reklámpannót, a tűzoltópalackot, a kék kannát, a zöld pultot, a tankoló órát és a töltőállomás tetőszerkezetét -, nem marad semmi a képből, ami igy, fotós szemszögből most mégis töretlen, egész.

Dokumentum - egy a sok közül

Levél jött otthonról ide, Torontóba, ahonnan most e blogot szerkesztem-vezetem-tákolom (ahogy lehet, csak gyarapodjék - ez a lényeg), a feladó az RMDSZ elnöki irodája. Azt kérik tőlem tiszteletteljesen, hogy segitenék nekik egy, a szervezet húsz éves fennállásának évfordulójára elképzelt album létrehozásában.

Úgy tudják ugyanis, hogy a régi Romániai Magyar Szó 1990-2000 közötti archivuma nálam van és az akkori események képi (fotós) dokumentumai eléggé hézagosak.

Egy ilyen kérésre illik azonnal válaszolni, meg is tettem, mondván, hogy őszig tevőleges hozzájárulásom szinte lehetetlen, a nálam lévő anyag odahaza, a lezárt lakásban, az anyag zöme viszont az Új Magyar Szó szerkesztőségében van, nagy dobozokba gyömöszölve, csak valakinek ki kellene bányásznia őket.

Hamarosan megjött a válasz: a dobozokat megtalálták, indul a keresés, a kutatás, üljek csak nyugodtan, terveim szerint...

Hát én azt is teszem (mi mást hetenék?), de azért kiváncsiságból végigpörgettem a magammal hozott adathordozón található képanyagot, s hát nem találtam egy kósza felvételt az RMDSZ "hőskorából"?

A fotó 1995 júliusában készült, szerzője az RMSZ akkori fotóriportere, Székely Sándor. Az ábrázolt esemény Kovács László akkori magyar külügyminiszter (ma EU-biztos) bukaresti látogatásán készült, az RMDSZ első székházában. Közvetlenül a magyar k. miniszter mellett a képen jobbra Rudas Ernő akkori magyar nagykövet foglal helyet, balra pedig sorrendben: Markó Béla RMDSZ elnök, Bárányi Ferenc, Borbély László és Vida Gyula parlamenti képviselők, a háttérben a szövetség funkcionáriusai, újságirók.

Lehet, hogy ez, eseménynek, nem a legnagyobbak közül való az RMDSZ életében, de a román-magyar kapcsolatokéban igen csak számitott, hiszen ekkor kalapálták-egyengették Budapesten és Bukarestben az áttörést hozó magyar-román alapszerződés útját, amit aztán egy év múlva Temesvárott alá is irtak. Mai értékelések szerint "az alapszerződés megszületése után vette kezdetét szerződéses kapcsolataink megújítása, a rendszerváltás előtti kétoldalú egyezmények korszerűsítése, illetve új, immár az európai uniós követelményeknek megfelelő megállapodások létesítése." (Magyar Külügyminisztérium)

Hát mára ennyi...

Kecsua

Hét éve történt, hogy egy ideig, preciz rendszerességgel útiképeket és beszámolókat kaptunk Amerikából, a Müllner házaspártól. Az RMSZ örömmel közölte az időlegesen ott élő Péter és Judit világkalandozásainak feljegyzéseit, de mindenek előtt a képeket, amik félig-meddig önmagukért beszéltek.

Mint ez a kecsua kislány is, Peruban, az ő hófehér alpakájával.

A kép ugyan nem illik bele a mifelénk honos, jellegzetes szinvilágba, az okos kis állat megjelenése sem a mi meséinket juttatja eszünkbe, az egész kettős portréban van valami világon átivelő ismerős hangulat: a mindenkori vásároké. Ahol minden egy szintre kerül: az áru és a talaj, az árus és az alkudozó vevő, az élelem és az állatok takarmánya...

Ha Peruban kellene a piacra mennem bevásárolni, bizony, előbb végigbámulnám az egész látványt, azt se tudnám: nézni akarok, vagy valami fogyaszthatót, birtokolhatót venni, ami csak az enyém - hazaviszem, és senkinek semmi köze hozzá.

Igy, hogy a választás lehetősége csak a messzi távolból esedékes, természetesen a látvány mellett döntök, s hordom magamban ezt a képet mint kedves hiradást és tanúságot egy világról, amit nem látok meg soha.

(De ő se engem...)

Táborban

Mindenféle táborok, táborozások divatja jött el. Nincs az a nyár manapság, amelyben ne futna párhuzamosan, egy tájegységen belül több, szabadba kivitt agymosó intézmény.

Mert ha csak arról szólna egy táboprozás, hogy pihenünk, kikapcsolódunk egyet, akkor rég rossz lenne, hiszen a társadalom nem szánna rá egy fityinget sem. Igy viszont, hogy mindenféle politikát, praktikumot, tudományt, szellemet, illemet és kellemet igérnek vinni beléjük a szervezők, már mindjárt szimpatikusabbak a pénzek osztogatői és őrei előtt.

Pedig egy-egy táborban lényegében az történik, amit itt látunk, Daczó Dénes (RMSZ) 2000-ből származó tusnádfürdői képén. Ahol a nagyhirű, nagyhangú és nagyvisszhangzású tusványosi táborok szoktak ponyvát leverni, s ahol a világ politikáját megreformálni vágyó szóbumerángokat dobálják pontos órarend szerint, miközben az alsó szinteken zavartalanul folyik a durmolás, a durmolás, a durmolás...

Cornea

Május 30-án volt a születésnapja. A nyolcvanadik. Annak a Doina Corneának, aki Tőkés László mellett az 1989 előtti romániai ellenállás jelképe volt. És akinek a köszöntése fölött úgy siklottak el egy hónappal ezelőtt, mintha két szalmaszálat se tett volna keresztbe életében.

Pedig ő volt az, akiről a világhirügynökségek (köztük az MTI is) húsz évvel ezelőtt azt hiresztelték, hogy nyilt levélben fordult Ceausescuhoz, kérve: állitsa le a falurombolást, az ország rendőri elnyomását (az egész ország "egy gigantikus börtön" s a "titkosügynökök láthatatlan serege foglalta el, akik az Ön irányítása alatt állanak..."). Ugyanakkor kiállt két másik disszidens: Dan Desliu és Mircea Dinescu szabadon bocsátása mellett.

Ezt a törékeny, csúnyácska, feltűnés mentes tanárasszonyt szekusok egész hada vigyázta, mig otthon tartózkodott vagy az utcára merészkedett. 1989 előtt nem igen készült róla fotóriport - ha csak külföldi stábok merészsége folytán mégis -, Csomafáy Ferenc is már a rendszerváltás után merészkedett a közelébe s készitett fotóriportot a következetesen ellenzékiként viselkedő politikusról. A hatalom az új rendszerben sem kedvelte.

Nemrég megjelent naplójában (A Napló. Utolsó füzetek /1988-1989) leirja, hogy 1991-ben egy német televízió forgatócsoportja készített interjút Cornea asszonnyal, miközben a fia az utca sarkán álló két autóra figyelt fel. Rendszámuk alapján felismerte, hogy az egykori Securitate által is használt járművekről van szó. A rendszerváltás után telefonját is lehallgatták, hiszen 1994-ben például fölemelte a telefonkagylót, és a tárcsahangra várakozva visszahallotta a legutóbbi beszélgetésének egy részletét. Az ellenálló fia szerint 1990-ben és 1991-ben a SRI le se cserélte az édesanyját megfigyelő tiszteket, hanem ugyanazokat a személyeket foglalkoztatta, akik 1989 előtt is ezzel a feladattal voltak megbízva.

Az 1990-ben készült fotóriport nem szépit Cornea asszonyon egy csöppet sem. Mint ahogy naplójában ő sem szépit élete részletein, gondolatain. Naplójegyzeteinek például érdekes magyar vonatkozása is van, hiszen megosztja azt a személyesdöbbenetét, amikor 1942-ben Szászvárosban kénytelen volt a magyar gimnáziumba beiratkozni, miáltal a saját bőrén megtanulta, miképpen nem szabad bánni egy etnikai kisebbséggel.

Hideg

Úgy képzelem el, hogy ebben a kalitkában, amelynek zsalugáteres ablakai most tágra nyitva néznek a világra, lakik a csíki hideg. És valahányszor a szolgálatos időjós kinyitja az aablakszárnyakat, a zimankó onnan kiszabadul és rátelepszik az egész világra, de legalább is a Csíki-medencére...

Mostanában, nyáridőben is gyakran hallani a marosvásárhelyi rádióból, hogy Csíkban mérték a leghűvösebb reggeli hőmérsékleteket. Ez a mérés pedig pontosan itt történt, ennél a házikónál, ahol a képriporton látszó, de föl nem ismerhető meteorológus a műszereket figyeli, hogy megtehesse soros jelentését a megfogyelő naplóba. Ez a zimankókalitka ott van a csíkszeredai Hargita utca mentén, amint az országút nekiiramodik a Hargitának, de még nem hagyta el igazán a várost, ahol félig-meddig már nyílt terep van s azon a szél szabadon kergetőzik, a köd akadály nélkül úszik, az eső csapkod s a hó süvít. Ugyan nem itt esik meg minden, ami rossz és nehézség a csíki időjárásban, de ott működik az időjárásfigyelők helyi szolgálata, ott próbálják meg jellemezni a csepp alapján a tengert.

(Fotó: Daczó Dénes)

Tüntetésen

1989 után egyszerre megszaporodtak a tüntetések. Mint egy vírus szabadult ránk a tiltakozás és a hangos, látványos vélemény-

nyilvánítás mámora. Az események látszólag az utcákon történtek, de a szálakat a homályban, a kulisszák mögött húzogatták, bogozgatták.

A fotóriporterek naphosszat az utcákat-tereket járták, sajtótájékoztatók tumultusát keresték, mikrofonok előtt óbégató, fenyegetőző, habzó szájú embereket vettek lencsevégre.

Ilie Pascal Virgil, aki egy ideig a bukaresti Romania Libera egyik fotósa volt, egyike a rendszerváltás utáni első esztendők krónikásának. Líraian megindító képét az RMSZ közölte először a mozgássérültek tüntetéséről, amikor is emberibb bánásmódot, tartalmasabb támogatást, több törődést és az európai normák betartását kérték a társadalomtól. Azóta valami mozdult előre, de lényegesen semmi sem változott. Vannak rájuk vonatkozó uniós előírások, de betartásuk valahol késik az éji homályban. Ez a közel húsz évvel ezelőtti mementó nem csak tanúság, hanem ma is érvényes nyers igazság. Minket vádol a kerekes székben ülő szelíd, riadt tekintete.

Halál, 3-szor

E három képet szándékosan illesztettem egymás mellé. Ugyanis összetartoznak, bár valós időben úgy tűnik, nem egyszerre készültek, legalább is szerzőjük, Kucsera Jenő szándékai szerint nem.

Az első kép, ami a kezembe került, a tömbházak előtti közelképben látszó, nyomasztóan zsúfolt temető. Címéül a fotós A temetők a küszöbig érnek címet adta, ami tökéletesen fedte mindazt, amit a kép ábrázol. A fotó értéke az erős kontraszt: az élet zsúfolt jelét jelentő tömbházak rendje és a többé-kevésbé dülöngélő sírkövek között. Érdekes, de inkább riportkép.

A második képet egy fotópályázaton pillantottam meg, s rögtön feltűnt, hogy ugyanaz a kiindulópontja, mint az elsőnek, a fotós azonban halszemű lencsehatást manipulált rajta, amitől a látvány nem csak hogy érdekes lett (a halszemű látásmód konvenció és hamar kiürül, mint minden technikai trükk, ha nincs mögötte komoly üzenet), hanem fenyegetést, veszélyt, felénk irányuló agressziót sugall. A címválasztás ezúttal is segített: Soha többé háborút! És bár egy temetőben nem föltétlenül háborús halottak nyugszanak, mert az élet rendje a kaszás állandó működése, az ember hajlamos elfelejteni ezt a kis csavart és elfogadja a kép békeharcos sugallatát.

A harmadik fotó a legfrissebb, láthatóan már digitális technikával készült, a fotós a Holokauszt címet adta neki. A gondosan kivágott dombormű részlet egy, az esemény megörökítésére emelt emlékműről az íveltség, a második fotón alkalmazott halszemű technikára emlékeztető optikus torzulás folytán méreteitől függetlenül is monumentálissá válik.

A fotós nem csupán a képi elemekkel, de a szavakkal is jól gazdálkodik: pontosan tudja, mettől meddig tart a manipulálás felelőssége.

Polgárpukkasztó

A négy fotóból álló mozaikot Daczó Dénes egykori RMSZ-tudósító riportképeiből állítottam össze, amikor még létezett a csíkszeredai Virág utcai galéria, még javában működött a modern törekvéseket meghirdető Hargita Visual Art, a város képzőművészeti életét még a fiatalok határozták meg, akik úgy gondolták, hogy az alkotói szabadságba belefér a polgárpukkasztás is.

Ez valamikor az ezredforduló tengelyén helyezkedik el, amikor Kelemen Örs Csongor festő, aki Bukarestben végezte a képzőművészeti akadémiát, és sűrűn járogatott fel az RMSZ szerkesztőségébe, festményeit mutogatni, egyéni kiállításán egy jól átgondolt performansz keretében, miután elhangzottak az üdvözlő és megnyitó beszédek is, angyalcsomaggal a vállán egyszerűen anyaszült mezrelenre vetkőzött a közönség előtt és szertartásosan befejezte a tárlat felavatásának aktusát.

Az eseményt azóta is emlegetik a poliszban, a Virág utcai galéria támogatását megvonta a városvezetés, a Hargita Visual Art tagjai rendre meghasonlottak, a fiatal képzőművészek az időhöz öregedtek, a polgárpukkasztás ideje lejárt, csak a riport dokumentum ereje nőtt meg. Igen, ezt teszi velünk a fotó: mindig emlékeztet hajdanvolt csínyjeinkre...

Nagytakarítás

Az 1990-es évek felemelő tavaszán, egy bukaresti utcán készült ez a riportfelvétel, már akkor túl voltunk a dicsőséges bányászjáráson és ellenzékverésen, az utca ott és akkor hallatta hangját, amikor jólesett neki. Gyorsan került egy sebtében összeütött transzparens, azt ketten-hárman kifeszítették, s eriggy, indulhat a menet...

S indult is, ahogy itt látszik. A seprűs takarítónő pedig, mintha szemlét tartana vonuló seregei fölött és a távolba tekintene, a véget érni nem akaró sor kígyózó végtelenje felé, a jobbá levés groteszk jelképeként magasodik a mindennapok fölé. Ő a nyugalom, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság. Az ő kezébe van letéve a helyzet kulcsa: nélkülözhetetlen egy nagytakarításnál.

Székely Sándor (RMSZ) sajtófotós egyik emblematikus felvétele a sok közül, melyek azokban az években készültek. Később még bemutatok közülük egyet-egyet emlékeztetőül, tanúságul.

Elmenetel

Ez szép temetés volt - mondhatja a képekre nézve a megkopó emlékezet. Mert mindenki közel két évtizeddel fiatalabb rajta. Az 1991-ben Imreh S. István sepsiszentgyörgyi fotós által készített riportképek a Romániai Magyar Szót tudósították a kiváló háromszéki grafikus, Baász Imre korai elmeneteléről.

Pályatársak eresztik le a földbe a koporsót (aki benne fekszik, alig múlt ötven esztendős), s a kötelet markolók is bosszantóan ifjak még - ahhoz képest, hogy ma meglett emberekként jönnek velünk szembe az utcán.

Az alsó képen a Vox Humana kórus búcsúztatja a távozót tiszta zengzetekkel, harmóniákkal, ég alatt szárnyaló dallamokkal.

Szép temetés volt... Csak ami utána következett, az groteszk és szomorú. A művész (aki ifjú korában maga is fotózott) özvegye több ízben is, legutóbb épp idén januárban nehezményezte a helyi sajtóban, hogy a város- és megyevezetés méltatlanul mellőzte Baász emlékét, és ezért kilátásba helyezte férje földi maradványainak elköltöztetését Marosvásárhelyre. Ez is egy formája a polgári tiltakozásnak. Balla D. Károly ungvári költő performansznak értelmezi e gesztust. Tiltakozásnak, figyelemfelkeltésnek.

Pedig milyen szép temetés volt...

Bajusz

Előbb a képet csodáltam meg, a rajta látható impozáns bajusszal, amivel nemzetközi szőrmók-

versenyeken is bátran lehetne indulni. Daczó Dénes riportfelvétele nem emelkedik ki az átlagos mezőnyből, mindenek előtt a kapitális látvány avatja érdekessé, meg a szerencsés pillanat, amikor a környezet ámuló csodálkozása is a képre kerülhetett.

Dénes az RMSZ sokoldalú riportere-tudósítója volt hajdanán, még a lap életében, 2005 koraőszéig, majd a laputódnál dolgozott néhány hónapot, hogy végül a Csíki Hírlapnál kössön ki. Újságíróként jól kezelte a fényképezőgépet, tudósításaihoz lehetőleg mindig képanyagot is biztosított. Gazdag képgyűjteményéből, amelyben egyszer majd megpróbál rendet rakni, magam is őrzök számos archív felvételt, többek között ezt a csíksomlyói nagybajuszt, amelynek gazdáját azóta az életben is többször láttam, mindenek előtt a búcsúk idején, s azóta számos helyi fotós képein is fölfedeztem.

Az idő telik, bajszok nőnek, elkopnak, levágják őket, netán a gazda lép ki az evilági színpadról, s akkor az ilyen képkockák is itt maradnak tanúnak, bizonyítéknak: a kor mindenkitől elvárja a nyitott szemmel járkálást, hiszen annyi látnivalót kínál, csak győzzük begyűjteni...