1989 után egyszerre megszaporodtak a tüntetések. Mint egy vírus szabadult ránk a tiltakozás és a hangos, látványos vélemény-nyilvánítás mámora. Az események látszólag az utcákon történtek, de a szálakat a homályban, a kulisszák mögött húzogatták, bogozgatták.
A fotóriporterek naphosszat az utcákat-tereket járták, sajtótájékoztatók tumultusát keresték, mikrofonok előtt óbégató, fenyegetőző, habzó szájú embereket vettek lencsevégre.
Ilie Pascal Virgil, aki egy ideig a bukaresti Romania Libera egyik fotósa volt, egyike a rendszerváltás utáni első esztendők krónikásának. Líraian megindító képét az RMSZ közölte először a mozgássérültek tüntetéséről, amikor is emberibb bánásmódot, tartalmasabb támogatást, több törődést és az európai normák betartását kérték a társadalomtól. Azóta valami mozdult előre, de lényegesen semmi sem változott. Vannak rájuk vonatkozó uniós előírások, de betartásuk valahol késik az éji homályban. Ez a közel húsz évvel ezelőtti mementó nem csak tanúság, hanem ma is érvényes nyers igazság. Minket vádol a kerekes székben ülő szelíd, riadt tekintete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése