Kolumbusz tojása

Martin Gyula temesvári amatőr fotós (amióta a szervezett fotómozgalom a rendszer-
váltással együtt összeomlott, eltűnt a "prériről", nem tudom, él-e, hal-e, dolgozik-e még érdekes fotókísérletein, amelyek annak idején annyi feltűnbést keltettek, vitákat váltottak ki...), itt mellékelt fényképe a nagyváradi Nufarul / Tavirózsa fotóklub Premfotó biennáléján tűnt fel, címe: Előadás Kolumbusz Kristóf tojásáról. Akkoriban - 1982-t írtunk - nem voltak divatban az ilyen merész újítások a fotóban. Az animációnak ható, teremtett világ fotózása inkább grafikusok törekvései közé illett. A nyomdai szakemberként dolgozó Martin Gyula fényképei technikai kidolgozottságának tisztaságával és precizitásával tűnt fel. E képe bekerült - méghozzá előkelő helyre - a biennálé katalógusába.

Nemrég eszembe jutott, hogy az eseménnyel kapcsolatban cikkem is jelent meg az akkori Előrében, amely úgy érzem, ma is jól érzékelteti egy hajdani fotós rendezvény fontosságát és szakmai ösztönző szerepét.

***

Sötétkamra

Önkéntes teremőrként a Premfoto-n

Már lezsűrizték a tárlatot, a díjak sorsa eldőlt, már a galériát is elrendezték a szombat délutáni megnyitóra, már a fotók "személyi" adatait - szerző, cím - is felragasztották a védőüveg jobb alsó sarkába, már a diavetítőgépet is kipróbálták a nagyváradi Nufarul fotóklub éppen soros szolgálatos tagjai, már az óramutató is kitartóan közeledett a nyitás időpontjához, amikor a lelkes fiúk a homlokukra csaptak, hogy hiszen nekik is illene átöltözni az esemény tiszteletére, egymásra néztek hát, s hirtelenében nem tudták eldönteni, melyikük maradjon teremőrnek, a kulcsot ugyanis egyikük se viheti magával, netán váratlanul szükség lesz rá a megnyitóig... Órámra néztem: hatvan valahány perc maradt az ünnepségig. Amúgy se akadt jobb dolgom, felajánlkoztam: maradok. Nem is kellett sokáig a lelkükre beszélnem, belátták, hogy abban a pillanatban az egyedüli elfogadható megoldást villantottam fel előttük.

Ültem hát a csupa üveg galériában, , az alacsony párkány műmárványán, amely alatt szelíden duruzsolt a langyos fűtőtest, mintha akváriumba zártak volna. Figyeltem a szombat délutáni város hétvégi nyüzsgését, a járókelők kíváncsiságát, amint orrukat valósággal az üveghez lapítva kukucskáltak be a félhomályos terembe, tárlatra éhesen. Egy diákcsapat szabályosan letanyázott az ajtó előtt, magot szemelgetve egyik társuk tenyeréből, s időnként hangosan "elszólták" magukat, hogy lehetőleg értsek belőle: nagyjából meg is értettem, hogy türelmetlenek, szívesebben kerülnének már befelé, a melegbe, valamelyes haszonnal múlatni a vánszorgó időt... Sportosan öltözött fiú és lány nyitották rám hirtelen az ajtót, fogták egymás kezét,s illedelmesen megkövettek, esne meg rajtuk a szívem, átutazóban vannak, látták a plakátot, nagyon érdekli őket ez a tárlat, de nem várhatnak a megnyitóig, mert félóra múlva indul a vonatuk, ne legyek annyira formalista, igazán nem szólnak egy szót sem a dologról, ha beengedem őket...

Tudván, hogy szabálytalanságot követek el, képtelen voltam szőröszívűnek lenni: ha már ennyire rajonganak a fotográfiáért, üsse kő, félrenézek néhány percig, amíg körbeloholnak a falak mentén, idegesen sürgölődve az idő szoros markában...

Ezt leszámítva, nyugodt szívvel jelenthetem: semmi figyelemre méltó nem történt abban az órában. Éppen csak alkalmam volt eltöprengeni azon, mit jelent számomra ez a fotótárlat, mi az, ami arra ösztökél, hogy kétévenként szinte menetrendszerű pontossággal megjelenjek rajta.

Fotós számára tájainkon az az igazi esemény, ha egy-egy szalonon megmutatkozhat, képeivel a falra kerülhet. Ez élteti őt, hiszen a közönség elé jutásnak egyéb formái (pl. egyéni kiállítás, sajtóközlés) annyira esetlegesek (és minőségileg csökkent értékűek), hogy nem jöhetnek komolyan számításba. Ez az oka annak, hogy az utóbbi években annyira elszaporodtak az ú.n. biennálék, vagyis a két évenként megrendezésre kerülő országos, illetve egy-egy vidéki fotóklub szervezte, ugyancsak országos hatósugarú tárlatok. Szinte nincs olyan fotósközpont az országban, mely ne állandósított volna mostanig hasonló fórumot, csupán az idei nagyváradi Premfoto előtt közvetlenül rendezték első biennáléikat Prahova, illetve a Hargita megyei fotósok (ahogy a csíkszeredai fotóklub elnöke tréfásan megjegyezte a Premfoto megnyitója után: "Egyenesen a csíkszeredai tárlatról érkeztünk Nagyváradra!"), de jövőre is egymást érik majd a rendezvények. Igazság szerint, hogy az ember "ízig-vérig" benne lehessen a fotós mozgalomban, s ismerje annak minden rezzenését, előrelendülését, megtorpanását, valamennyi szalont meg kellene tisztelnie több napos jelenlétével, akkor viszont nem is tenne mást, mint huzamosabb időn át ide-oda utazgatna az országban. A legtöbb tárlaton pedig őszinte csalódással konstatálná, hogy a képek zömét ismeri már, korábbi tárlatokról, legfeljebb egész más összeállításban és elrendezésben. Azt ugyanis nem tiltja a bevett fotósetika, hogy egy képet alkotója több tárlaton is meghordozzon, az országban és a határokon túl egyaránt. Csupán arra kell vigyáznia, nehogy a kép véletlenségből még egyszer ugyanannak a szalonnak egy másik rendezvényére kerüljön, mert akkor irgalmatlanul kizsűrizik. Ezzel ellentétben, a Premfoto nem fogad el olyan fotót, melyet valamely kiállításon akár csak egyszer is nyilvánosság elé vittek.

Ez az, ami számomra a nagyváradiak biennáléjában ellenállhatatlanul vonzzák a fotóklubhoz özönlő, mintegy kétezer pályamunka közül szinte valamennyi - új! (Azért a "szinte", mert bár a november 13-án megnyílt kiállítás a Premfoto harmadik rendezvénye, még most is akadnak pályázók, akik nem értik meg vagy nem olvassák el a versenyszabályokat: Nagyváradon csakis premier-fotókból válogat a zsűri!)

Böngészem a tárlatnyitás tiszteletére összeállított, még nyomdaszagú katalógust (keményen megdolgozott érte az éjszakai váltásban működő lelkes nyomdászcsoport, hiszen csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy a nyomdai szabad szobatra épp a tárlatnyitás napján kerül sor), s benne a III. Premfoto adatait, keresztmetszetét. Eszerint az idén 72 helyi fotóegyesület és -klub, valamint számos egyéni pályázó 1863 pályaművet küldött be (ráadásul a 3-3 képből álló fotó- és diasorozatok egy munkának számítanak), nagyrészt a végső határidő előtti hetekben. Tavalyelőtt, a második Premfotón pedig még csak 42 helyi fotóegyesület és -klub tartotta szívügyének a benevezést,s a pályamunkák száma 1600 körül mozgott. Az újítás, a premier-szellem viszont nem csak a pályamunkákkal kapcsolatos megszorításban van jelen, a Nufarul fotóklub szüntelenül javítani kíván a pályázat szervezési feltételein. Az idei rendezvényen, az eddigi gyakorlattól elérően például a klub tagjaiból toborzott zsűri válogatta ki azokat A munkákat, amiket érdemesnek talált besorolni a fotószalonba. Ezzel a díjkiosztó, országos érdekképviseletű zsűri válláról le is vették a kulimunka gondját, hiszen a korábbi biennálékon 1-2 nap alatt kellett megesnie mind a szelekciónak, mind a díjazásnak, természetesen kapkodva, nyűgösen, belefásulva. Nem maradt idő többször is visszatérni egy-egy vitathatóbb döntésre, nem volt hely, hogy egyszerre kiteregessék az összes képeket, egy pályamunka csak addig élt, amíg pár percre a zsűri előtt felmutatták, s elég nagyszámú szubjektív tényező játszott bele az ítélkezésekbe. Persze, szubjektivizmus bármely közület döntésében előfordulhat, ez egy adott pontig természetes és kiküszöbölhetetlen. A váradi Nufarul szalon szervezése viszont lehetővé teszi, hogy bárki ellenőrizhesse a zsűri döntéseit. A Premfoto maga amolyan Janus arcú tárlat: az egyik kiállításon, amelynek képei fölött a Sétáló ucai nagygalériában őrködtem, az elfogadott pályamunkák kapnak helyet (a diapozitívekkel együtt, amelyeket a tárlat során minden este 6-tól 8-ig szorgalmasan levetítettek a benti és a kinti közönség nagy örömére); a másikon, amely bármikor megtekinthető a fotóklub helyiségeinek falán, a kizsűrizett pályázók 1-2 jellegzetesebb, visszautasított munkája függött. Volt hát alkalom hasonlítgatni, vitatkozni, érvelni és ellenérvelést hallgatni.

A díjazás során az országos zsűri anélkül, hogy ismerte volna a tárlatra bejutott képek címét és szerzőit, elsősorbana látványra összpontosított. Titkos szavazással dőlt el ama 13 fotó sorsa, melyek az egymás között azonos nagyságrendű Premfoto-díjat kapták. Az ajtó mellett ültömben végigjártatom szememet a nyertes képeken. Könnyű dolgom van: a díjazás tényét kerek, villogó, üvegre ragasztható ezüstflastromok adják tudtul, a közepükbe illesztett P betűvel egyetemben. A csíkszeredai Balási Csaba és Sükösd József, a kolozsvár-napocai Balogh Iván, a moinesti-i Ioan Cojan, a nagyváradi Debelka Sándor, Pantea Teodor és Czobor János, a krajovai Nicu Dan Gelep, a marosvásárhelyi Kövesdi László, a temesvári Martin Gyula, a vulkáni Németh Ferenc, a brassói Popescu Mircea és a bukaresti Szakács Sándor mellé oda sorolhatjuk azt a kilenc fotóst is, akiket lapunk 1983-as Előre naptárral és ajándéktárgyakkal jutalmazott a sajtó műszaki követelményeinek leginkább megfelelő technikával készült, legsikerültebb képeiért: a szatmári Moldvay Katalin és Nagy András, a nagyváradi Gaina Gerendi Anikó, Jakab Gyula és Pop Marta, a csíkszeredai Sülkösd József, a kolozsvári Balogh Iván és Dorolti Vasile, valamint a marosvásárhelyi Kerekes Péter nem ismeretlenek olvasóink előtt, néhányan szerepeltek már fotóval a Sötétkamrában is. A pályázat mindenesetre jó alkalom volt számunkra, hogy közel száz fotóssal személyesen is felvehessük a kapcsolatot, s a Premfotóra beküldött munkák jónéhányának közlési jogát megszerezzük.

Két délelőtt és két délután lapozgattam az akkurátusan borítékolt, sorszámozott, nyilvántartott pályamunkákat - azokat, amelyek egyik kiállításra se kerültek be. Akkor már túl voltam a zsűrizés feszült pillanatain, a szalon anyagának felbecsülésén. Jövendő fotóösszeállítások, cinklemezre transzponált képek minősége lebegett lelki szemeim előtt, munkanaplómban gyűltek a fotósok nevei és címeik, valósággal fizikailag is éreztem, miként telik meg a továbbiakban a Sötétkamra - s épp a Premfotónak köszönhetően! - élettel, frisseséggel, újdonsággal; az élet apró, jellegzetes pillanataival, hazai tájakkal, emberekkel, szokatlanabb meglátásokkal, kinagyított valóságrészletekkel, lendülettel, derűvel, melankóliával, összhanggal...

Letelőfélben a teremőrség órája. A novemberi szürkület homállyal szitálja teke a sarkokat, sejtelmessé teszi a csillogó képfelületeket, nyilvánvalóbbá kontúrozza az üvegfalon túl egyre csak gyülekező látogatókat, akik az ünnepélyes bebocsátásra várnak.

Mint ki jól végezte dolgát, összeszedem térdemre fektetett irományaim, feljegyzéseim. Felállok, tágra nyitom a nesztelenül csapódó üvegajtót és felgyújtom a teremben a villanyt.

Felőlem kezdődhet a verniszázs...

Cseke Gábor

Ui. Ha valaki történetesen betéved egy fotókiállításra, amelyet valamely fotóklubunk szervezett, úgy nézzen szét a teremben, hogy az ízléssel elrendezett, felragasztott, felaggatott munkák mögött lelkes klubtagok önzetlen, névtelen és heteken át tartó szervező munkája áll, ami a mozgósítástól a zsűrizésen és teremőrségen át egészen a cipekedésig, a takarításig, a saját gépkocsi közösségi célokra való kölcsönadásáig terjed. Nagyváradon, a jelek szerint, még tart a lelkesedésből...

(Előre, 1983. január 9. - Vasárnap melléklet)