A kulisszából

Urbán Ádámot nagy öröm érte a minap, szóvá is tette fotós blogjában: neves fotográfiai portál (Photogpraphy

served.com) vetett szemet képsorozatára, amit a cirkusz világából, még pontosabban a kulisszái mögül készített, s amely a Függöny mögött címet viseli.

Pedig Urbán Ádám nem mindennapi fotográfus. Valósággal a családi hagyományból táplálkozva jegyezte el magát a képírással, s bár pályája sok mindenben eltér édesapja, Urbán Tamás törekvéseitől, a művészi eszmények tekintetében lassan, de biztosan közelednek egymáshoz apa és fia.

Cirkuszi sorozata az egyik legbeszédesebb pontja ennek. Az a mód, ahogyan Urbán Ádám becserkészte a témát - mintegy elmerülve a cirkusz mindennapi életében, előbb ismerkedve és megbarátkozva, s utána mintegy belülről fölfedezve azt, ami az artistáknak a mindennapi megélhetés alfája és ómegája, küzdelem és robot, pálya és predesztináció -, erősen hasonlít Urbán Tamás kipróbált, sok emlékezetes képi híradással járó módszerére. Ezáltal pedig sok olyan életmozzanatot sikerült megörökítenie, amire a kívülről szemlélődő, alkalmi fotósnak sose nyílna lehetősége.

A sorozatból kiemelt kép hátterében az üres cirkuszi nézőtér tátong, a porond közepe táján egy bámész artistával, aki szinte közönyösen, a hétköznapi látványnak kijáró flegmával tekint a kép középpontjában háttal álló vékony artistalányra, akinek kígyóteste körül a pörgő karikák mozgásának ívei fénylenek, a csillogó-villogó csoda rétegződő, illó látványa, ami a reflektorfényben elkápráztatja a nézőt, az üres porondon, a kelletlen gyakorlás próbaidejében csak ügyesség, fogás, trükkös látvány, rutin...

A kép tartalmának e jól megkülönböztethető hármas rétegződése együttesen adja a szokatlant és a jól komponált, felépített látványt, amit csak az képes ilyen precízen és minden mozzanatra kiterjedően rögzíteni, aki famulusként is eljegyezte magát vele...

Sátorablak

Pusztai Péter irta a napokban Kanadából:

"Cirkusz az élet - ezzel a címmel jött a pekingi cirkusz a falunkba. Mi csak a bejáratig mentünk, ahol néhány fotót készitettem."

Ott készült ez a sátoros felvétel is, a látványosságra várakozókról. Egy szelete látszik rajta a világnak, ha nem irom ide, hogy ez Kanada, méghozzá Montreal közelsége, lehetne akármelyik pontján a földnek, mert a kiváncsiság, a cirkuszra hangoltság szinte mindenütt ugyanazokat a húrokat pengeti meg az emberekben. Kicsik, nagyok egymás hegyén-hátán, gyermeki türelmetlenséggel, ám mégis angyali türelemmel várják a Nagy Pillanatot, amiben a kinai artisták ugyanolyan jók, mint a világ legtöbb cirkuszi művésze.

Haldoklik a mesterség - panaszkodnak a városról városra vándorlók, pedig ez a sátorablak egészen mást mutat. Igaz, innen nem az üzletre látni...

Csúszda

Az élet "betör" a blogba. Ezt a fotót muszáj most elsütnöm, bármennyire is ódzkodom attól, hogy saját felvételt lopjak - kakukktojásként - ebbe a színvonalas albumba.

De most kivételt teszek, talán a sztori kedvéért. Itt van ugyanis ez a látvány, az ablakom alatt, a Napraforgónak nevezett óvoda tágas udvarán, pontosabban minden hétköznap délután felállítják - szombat-vasárnap és sátoros ünnepekkor egész nap működik -, hogy a közeli és a távolabbi környékek kicsinyei kedvükre s minden veszély nélkül ugrálhassanak, csúszkálhassanak...

Az első két napon, magyar húsvétkor, amikor a "beetetetés" folyt, boldog-boldogtalan kipróbálhatta, s csak úgy nyüzsgött a környék a gyerekektől s az őket szájtátva bámuló, tereferélő szülőktől.

Ünnepek múltán a műanyagmonstrum gazdája - aki utánfutóból emeli ki minden alkalommal, s ugyanoda pakolja vissza sötétedéskor az összehajtogatott csúszdát - kirakott egy táblácskát, rajta a feltüntetett tarifával: 5 perc = 3 lej. Mellette a családi vállalkozás hitelesített működési engedélye, illetve a lehetséges balesetekre figyelmeztető általános viselkedési szabályok.

Ettől a pillanattól kezdve a forgalom megcsappant. Egy ilyen megcsappant pillanatot ábrázol a fénykép is: a nulla érdeklődését...

De akik gyanútlanul meglátják távolról, még lelkesen viszik csemetéjüket a játékszer felé, a tarifát látva viszont menten lelohad a lelkesedés. Sajnos, menekülni már késő, a gyerek úgy is kikönyörög legalább egyszer 5 percet, de nagyon sokan vannak, akiknek nem elég az a fuvintásnyi idő (mondaná Elekes Feri barátom, akitől elloptam ezt a finom kifejezést).

Ugyanakkor az üzletmenetet bonyolítja az a tény is, hogy délután 5-ig, amíg az óvodából haza nem viszik a legutolsó gyereket, a csúszdát nem lehet felállítani, hiszen képzeljük el, mennyire megvadulna a szülői felügyelet nélküli gyermeksereg...

A kipakolás, felfújás, illetve a lebontás legalább félórát vesz igénybe, ami legalább még egy óra veszteség az üzemeltetőnek.

A környékbeli anyukák-apukák azért panaszkodnak, hogy mostanig pihenőhelynek használták este felé az üres óvodaudvart s a rajta lévő óvodai mászókákat. Amióta a csúszda trónol a gyepen, kénytelenek másfelé sétáltatni kicsinyeiket.

Tegnaptól kezdve ugyanakkor megérkezett városunkba a vissza-visszatérő Európa vándorcirkusz is, amely egy kőhajításnyira ütötte fel sátrát az óvodától. Szülők-gyerekek máris megállás nélkül a legelésző cirkuszi állatok csodájára járnak, az állatok mellett pedig megpillantják a csúszdát, s a szülők kotorászhatnak a zsebükben...

Ilyen bonyolult dolog az életnek egy igen apró, mondhatni ártalmatlan szelete, s ez a kép azt szolgálja, hogy tanúja legyen ellentmondásos történéseinek.