Capa-sztori: A Papa

Robert Capa sok személyiséget fotózott. Persze, ez most így nonszensz, hiszen maga Capa is kiemelkedő személyiség abból a sorból, akik trófeáit a fotós a magáénak mondhatja. Egyik ilyen "kiemelt" nagysága az életműben maga a világhírű regényíró, Ernest Hemingway. Az íróról készült remek felvételek megtekinthetők a Magnum ügynökség honlapján, viszont érdekes módon, a Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból című regény szövegében is ott lappang egy remek írott portré, amiben Capa ugyanolyan mesternek bizonyult, mint fényképezőgéppel a kezében. Az alább idézett, könyvbeli Hemingway-ábrázolás nem csupán a szerző mély emberismeretéről, hanem lényeglátó íráskészségéről is árulkodik. Sűrített kisregény egy sodró erejű regényben...

„Az egyik utolsó kérelmező, akit még felvettek a Kis Francia Klub tagjai közé, a hatalmas, őszesbarna szakáll mögé rejtőző Ernest Hemingway volt. Színtiszta förtelem volt még ránézni is, én mégis őszintén örültem, hogy viszontláthatom. Barátságunk a régi szép időkben kezdődött, 1937-ben talákoztunk először, a spanyol polgárháborúban. ahol én zöldfúlű fotóriporter voltam, ő pedig híres író. Mindenki „papának" becézte, én is hamar apámnak fogadtam. Az azóta eltelt években számtalanszor nyílt alkalma eleget tenni szülői kötelességeinek, és ezúttal határozottan boldog volt, hogy nevelt fia kivételesen nem szenvedett heveny pénzhiányban. Mivel bizonyítani szerettem volna virágzó jólétemet és iránta érzett rajongásomat, elhatároztam, hogy estélyt rendezek a tiszteletére egyéb célokra teljesen hasznavehetetlen, de annál költségesebb lakásomban.
Napi látogatásom alkalmával Pircsinek is beszámoltam az ötletemről, aki jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy neki is becsempészek valamicske pezsgőt. Azt is elárulta, hogy ruhásszekrénye rejtekében tíz üveg skót whisky és nyolc üveg gin sorakozik, amit a távollétem tíz hónapja alatt a saját szeszfejadagjából takarított meg.
A whisky- és ginfejadagot roppant szigorúan mérték, de konyakot meg pezsgőt elég könnyen lehetett kapni, palackját potom 30 dollárért. A nagy esemény napján vettem egy jókora, gömbölyű üvegakváriumot, egy láda pezsgőt, némi konyakot meg egy tucat friss őszibarackot. A gyümölcsöt beáztattam a konyakba, a konyakot nyakon öntöttem a pezsgővel, és több dolgom nem is volt a mulatsággal.
Az ingyenpia és Mr. Hemingway párosa ellenállhatatlannak bizonyult. Az invázió hírére a fél világ Londonba csődült, és végül az én bulimon gyűlt össze. Megitták a whiskyt, megitták a pezsgőt, megitták a konyakot, sőt a gint is az utolsó cseppig.
Díszvendégem egy sarokban ült, ahol az egyik orvos barátommal a szőrtüszőgyulladásról beszélgetett, amely miatt kénytelen volt megnöveszteni a szakállát.
Hajnali négykor eljutottunk az őszibarackokig. Az üvegek egytől egyig kiürültek, kiszáradt az akvárium is, és a vendégek kezdtek elszivárogni. Az orvos felajánlotta Hemingwaynek, hogy elfuvarozza a szállodájába. Én még megettem az őszibarackot, aztán lefeküdtem aludni.
Hétkor csörögni kezdett a telefon. Egy kórházból hívtak. Mr. Hemingwayről magyaráztak valamit, és megkértek, hogy fáradjak be a baleseti sebészetre. Papát egy műtőasztalon találtam. A feje alaposan felhasadt, a szakállát csúnyán összelucskolta a vér. Az orvosok érzéstelenítőt adtak be neki, és szépen összevarrogatták a fejét. A Papa udvariasan köszönetet mondott nekem a buliért és megkért, hogy nézzek utána, mi történt az orvossal, aki egy víztartálynak vezette a kocsijukat, és alighanem maga is veszedelmesen megsérült. Megbízott azzal is, hogy értesítsem az Államokban a gyerekeit, ne higgyék el, bármit is írnak róla, hiszen nem esett nagyobb baja. A negyvennyolc kis öltés után a Papa feje csakugyan  jobbnak látszott, mint új korában. Ettől kezdve engem viszont a baleseti sebészeten ettől kezdve csak Mr. Capa Hemingway néven emlegettek, mivel hallották, hogy „papának" szólítom őt.”

A fotó, érzésem szerint, ama bizonyos kórházi ágyon készült, a buli után...

Portrék az időben

Gisele Freund: Cocteau

Párizsban nemrégiben megnyílt egy érdekes portrékiállítás, amit egy Németországból még a hitleri időkben elmenekült fotográfusnő munkáiból állítottak össze. Gisele Freund, aki 2000-ben halt meg, egy németországi műgyűjtő lánya volt, s ahogy az lenni szokott, a pályán egy gimnáziumban ajándékba kapott Leica-gép indította el. Már korán elkötelezte magát a militáns szociófotó mellett. Amiben nagyot alkotott: a dokumentumriport és a kortárs írók galériája.


(Jellemző a szakma iránti ragaszkodására, hogy Párizsba menekülésekor mindenáron magával kívánta vinni negatívjait, ezért saját testére tekerte azokat, úgy sikerült átsiklani vele a határon.)


1933-tól 1940-ig Gisele azt tűzte maga elé, hogy megörökíti a kor Párizsban megközelíthető kulturális nagyságait. A lista, mely nem teljes, egyben jellemző: Stefan Zweig, André Malraux, Romain Rolland, André Gide, Colette, Jean Paulhan, Henri Michaux, Paul Eluard és mások elevenednek meg kendőzetlen, természetes portréin. Vadászterülete két, írói nagyságok által sűrűn látogatott könyvesbolt volt az Odeonon (Shakespeare and Co; Maison des Amis des Livres), az itt rendezett bemutatók, felolvasások, találkozók ember- és lencseközelbe hozták az akkori "sztárokat". Az elsők között kísérletezett a harmincas években elterjedő színes technikával is.


(Jellemző, hogy az emlékező jellegű mostani tárlathoz a könyvesboltok kirakatait és bejáratát is restaurálták, a tárlat szerves részévé tették.)


Számos íróportréja valósággal kanonizálja tárgyát: aki meglátja Jean Cocteauról készült színes portréját, az örökké így fog emlékezni az érzékeny költőnagyságra...

Írott képek

Ezzel a címmel jelent meg 1997-ben (mily patinásan hangzik, ha azt írom: még a múlt század végén...), a Könyves Kálmán Kiadónál Móser Zoltán fotóalbuma, amely 77 portrét tartalmaz - a szerző szerint 3 királyt, 2 szentet, egy fejedelmet és sok-sok írót, költőt, néhány festőt, szobrászt s népdalgyűjtőt idézett meg képileg, s igyekezett hozzá fakuló emlékezetéből előkaparni a megfelelő személyes emlékeket.


Az album előszavából kitetszik: Móser fotóarchívuma több mint kincsesbánya. Csakhogy őt is utolérte az a csalhatatlanságnak nevezett ifjúkori betegség, amikor azt hisszük, hogy minden emlékünk megmarad, minden adat előhívható az idő kútjából. 


"Sokáig nem írtam naplót, s ezért néhányszor bajba is kerültem - indítja könyvét. - Sokáig a filmekre sem írtam semmiféle dátumot. Ugyanis mindegyikre, a felvételeimre, úgy tízezerig emlékeztem. De egyszer figyelmeztetett László Gyula: most még emlékszel, de mi lesz tíz, húsz vagy ötven év múlva? Akkor kezdtem katalógust csinálni, de elég felületesen, amire a néven és az évszámon kívül semmi nem került rá. Ezért most több esetben is ki kellett következtetnem, hogy mikor készültek ezek a felvételek..."


További támpontul Móser Zoltán azt is elmeséli egy-egy portrénál, hogy miképpen sikerült megközelíteni egy-egy személyiséget; legtöbbjükkel személyes kapcsolatot alakított ki, még ha legtöbbször futót is. Ez adja az emlékek egyedi sármját,  egyúttal viszont a felszínesség veszélyeire is figyelmeztet. Fotói emiatt minden esetben többek-jobbak-pontosabbak maradnak a hozzájuk fűzött adalékoknál! Még akkor is, amikor a magyarázat igyekszik többletinformációval szolgálni az alanyról. Számomra azonban Kallós Zoltán, Ladányi Mihály vagy Cseh Gusztáv portréi - e hármat ragadnám ki ötletszerűen - többet mondanak önmagukban is - az érzékeny, sérülékenységében is sorsát felvállaló alkotó emberről. Bár elismerem, hogy a Cseh Gusztávról írottak szerencsésen illenek a képi információhoz, ezért idézem:

"CSEH GUSZTÁV (1934-1985)
Bevallom, ez a kép kegyetlen megrendelésre készült. Cseh Gusztávot személyesen ugyan nem ismertem, de grafikáit, sorozatait igen. Vágytam is vele megismerkedni, és örültem, amikor telefonon kerestek, hogy volna-e kedvem találkozni vele és lefényképezni. Csak a folytatással volt akkor nem kevés gondom. Azért hívtak, mert az volt az utolsó alkalom, hogy fényképet készítsek róla. Ugyanis Budapesten kórházban feküdt, meg is műtötték, s közben a hozzátartozóknak elárulták, hogy rákos, tehát készüljenek fel a halálára. Ezt tudván, szinte remegett a kezem, amikor fényképeztem, s akadozott a beszélgetésünk menete is... Hogy ebből mi látszik, és mi nem, azt a kedves nézőre és olvasóra bízom. Én úgy látom, hogy a befelé forduló szomorúságom kívül más, vagyis a halál előszele még nem olvasható le a képről. Ezért, és csak ezért mertem itt közreadni."


Ui. Az idézett illusztrációk pusztán beszkennelt oldalak az albumból, de talán képesek jelezni a portrék erényeit.

Ladányi Mihály

Kallós Zoltán

Az orgona mellett

Fesztiváli sorozatomat egy kettős portréval zárnám, amelyet a régizene csíkszeredai ünnepének utolsó napján, tegnap délben készített Ádám Gyula a somlyói kegytemplom karzatán, az orgona mellett.


A képen az éppen koncertező orgonista (Steffen Schlandt) és a trombitás (Hegyi Gábor) látható, ki-ki a hangszeréhez való kötődése pózában. Alakjuk fölött, sorskoronaként egy gazdag díszítésű csillár szórja fényeit, kiemelve a kettőst a templomi homályból.


Két zenében összeforrott ember, akik nem csak ezen a hangversenyen egyesítik zenei szándékaikat, hanem sokszor néztek már szembe így a közönséggel vagy éppen a kamerával. Két szuverén egyéniség, akik saját zenei "nagyüzemüket" igazgatják: az orgonista a hangok bámulatosan bonyolult és érzelem-gazdag birodalmára ügyel, a trombitás viszont őrzi és tökéletesíti azt a különleges technikát, ami tulajdonképpen a kezdetekre utal vissza, amikor még a trombitát egyszerűen csak fújták, a hangképzés pedig egyedül az ajkak kiváltsága volt. Az orgonista a megtartó erő jegyében muzsikál élete fix pontján, amelyből a világot igazgatja, a trombitás úgy viseli hangszerszámát, mint más a vándorbotját vagy a fegyverét: vállra vetve, pásztor módra. A kettő illeszkedéséről, harmóniává válásáról szól ez a fotó, mely az idei fesztiválportrék egyik mestermunkája.

Szabó Szilárd: Rebi

(Az alábbi bejegyzéssel elkezdem bemutatni a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkáit. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)


*
Tiszta, tűnődő lányarc néz velünk szembe. Ünnepélyes, miként a viselete is az. Hagyományosan visszafogott, csupa gondolat és érzés, amelyek nincsenek ugyan elrejtve, de nem is rínak le róla hivalkodóan. Szabó Szilárd tanfolyamtársát fotózta le modellként, aki a kurzuson résztvevők számára szívesen öltözött népviseletbe - nem jelmez ez rajta, egész lényén látszik, hogy ebben nőtt fel. Olyan természetesen hordja, mintha a legdivatosabb cuccokban feszítene.


Szinte várja az ember, hogy megszólaljon. De mit is mondjon? Ez a lány kevés szavú, magában hordozza gondolatait, csak ritkán és csak bizonyos körben nyílik meg. Olyankor levetkőzi tűnékeny révedését és ő is olyan, mint kortársai: egyéniségét, életcélját kereső alig-felnőtt. De a keze kimunkált, nem tétlen kéz, ajkán elszántság ül, lányos bizonytalanságában is inkább határozott. 


Szerencsés, jó munka ez a fekete-fehér portré. "Passzus" a szerzőnek a további, érdemi munkához. S egy kicsit ajándék is, Rebi részéről. Nem mindennapi modellt ismerhetett meg benne Szabó Szilárd.

Nagypali

Ez a név ma még fogalom. Legalább is itt, Erdélyben az. Hogy meddig, az a jövő titka - de addig bizonyosan, míg tanítványai élnek és emlékét, példáját éltetik.


Ma még vannak elegen.


Tegnap került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba az a beszélgetőkönyv, melyet közel három évvel ezelőtt követtem el Márton Árpád csíkszeredai festőművésszel (Színek a palettán), s amelyben az egykori tanítvány annyi szeretettel, melegséggel emlékezik meg a marosvásárhelyi művészeti líceumban oktató, tragikus sorsú tanár-festőművészre, aki Nagy Pál volt. A széles érzelmi regiszteren játszó, a fiatalokhoz talán a legközelebb álló, örökké vívódó, munkásságában rendkívül tudatos, kísérletező művész.


Érdemes elolvasni, miként vall az emlékező művész volt tanáráról. Emlékeinek éltető felidézésével azonban nincs egyedül. A Kanadában élő Pusztai Péter, a Tanár Úr jó pár évvel későbbi tanítványa is leteszi mellékelt filmkockáival a garast.

Lovas gazda

Évekkel ezelőtt, amikor első komolyabb egyéni kiállítására készült, örömmel segítettem a gödöllői Danis Jánosnak, hogy másfél tucatnyi legjobb fotográfiáiból szerkesztett katalógusához illő szöveg is kerüljön. Azóta őrzöm a csinos, barátok által összeállított füzetecske képanyagát, s köztük is egy lovas gazda páros portréját, amelyen az ember és az állat, a lehető legteljesebb harmóniában és a láthatatlan, de eltéphetetlen kötelékkel összekötve, szerényen pózolnak a fotós előtt.

E kép egyike azoknak a felvételeknek, amiket a Romániában üzemvezetéssel foglalkozó magyarországi fotós a Székelyföldön, pontosabban Kőrispatakon készített, s amelyek egészen közel hozták őt a fotózás értelméhez, lényegéhez. Lépésről lépésre megtanult a fotóért élni, s legjobb képei mindig akkor születtek, amikor sikerült elvonatkoztatnia attól, hogy eredeti belső indítékai a behatárolt látvány kellemességéhez nyúlnak vissza. A tájat addig kénye-kedvére fényképező magánemberből rendre helyzetre kész, felelősségét felismerő kép-szerkesztő válik.

Azt mondják, a szoros lelki kapcsolatban álló ember és állat az idők során elkezd hasonlítani egymásra. Ezt a többszörösen beigazolódó törvényszerűséget a kép is igazolja. Sokadiknak, de eredeti, egyedi módon. Szépséget, mély érzelmeket, sugárzó emberséget ábrázol, pedig csak egy parasztember és a lova van rajta, tapasztott agyagfalú hodályban - feltételezhetően istállóban. A tekintetek azonban minden helyszínt elvarázsolnak. És lenyűgözik a vérbeli fotóst is...

Danis János Vándorkamera című fotógalériája itt látogatható

Bajusz4

Ádám Gyula állta a szavát, mert többízben is üzente: nem fogyott még ki a fotó-

gyűjteménye, s mihelyt akad egy érdekesebb ábrázolása, elküldi a blog részére.

E páros trófea két csíksomlyói férfiú arcát díszíti, ahogy elnézem őket, nem riválisok ők, inkább csak közös szenvedély fűti őket. Kimondottan mikulási ajándékra tartogattam e derűs életképet - páros portrét - a csíksomlyói kegytemplom tövében, amelyből ugyan csak néhány, jelzésszerű építészeti elem látszik, de annyira félreismerhetetlen a maga impozáns vonalaival, hogy akár helyismereti fotónak is beillik.

Szakács

August Sander szakácsa a torontói Ontario szépművészeti múzeum fotótörténeti galériájának faláról tekintett le rám először a maga elégedettségében, otthonos díszletei között.

Megkapott az 1928-ban készült portré mesteri kompozíciója, tonalitása, egész rálátása a mesterség lényegére, s a múzeumlátogatás után, az ottani benyomással a szívemben nekiálltam a fotós munkássága után kutakodni.

Nem volt nehéz dolgom, hiszen a fotókritikusok és -történészek jól ismerik és kellőképpen csodálják a portréfotózás eme páratlan óriását, akinek életműve annak ellenére igen nagy súllyal nyom a latba, hogy a harmincas években az akkori Németország szélsőjobb szellemi őrei addigi archívumának nagy részét megsemmisítették.

A szakácsportré minden bizonnyal kis része annak a nagyszabású sorozatnak, amelynek a Huszadik század emberei címet adták. Olyan vállalkozás ez a fotóban, mint a milyen Balzac Emberi színjátéka vagy Zola az élet teljességét leképező regényfolyama az irodalomban. A portréfotós és a portréfotózás társadalmi-szociológiai szerepéről tanulságos szövegek olvashatók az internet jóvoltából, amelyek közül kiemelnék mindjárt kettőt: az egyik Rényi András kritikája (A maszk igazsága), a másik Pfisztner Gábor (Látni, megfigyelni és gondolkodni), mindkettő a Mai Manó Házban 2001-ben megrendezett Sander-kiállítással kapcsolatban mond el igen lényeges dolgokat a művészről, koráról.

Emberek, típusok, arcok mögöttes sejtetései maradtak ránk letűnt időkből Sander révén. Örvendetes, hogy törekvésének ma is vannak követői, akik új elemekkel töltik fel az arcmentés általi tanúságtétel művészetét és módszertanát.

Kodály

Neve már-már áruvédjegy (amiért József Attila annyira neheztelt a korra, de hát ez van...), többen ismerik külföldön, mint gondolnánk - zenei oktatási módszere révén.

A Magyar Fotográfiai Múzeum most értékes fotógyűjteménnyel örvendezteti meg mindazokat, akik egy-egy érdemes témáról (eseményről, személyről, tájról stb.) szeretnek minél több látnivalóban részesülni.

Kodály Zoltán (1886-1967) élete és munkássága most honlapon is felidézhető, a legjobb magyar fotósok által megörökítve s a múzeum munkatársai által összegyűjtve...

A honlapon is elérhető gyűjtemény-bemutató bevezetőjében Tóth Balázs Zoltán megjegyzi: amennyire ismert Kodály mint zeneszerző és pedagógus, fotós ábrázolásáról kevesen tudják, hogy igen magas művészi színvonalat képvisel - éppen azáltal, hogy szerencséje volt a legjobb magyar fotográfusokkal.

S közöttük is Vámos Lászlóval, akinek Kodály-portréiról így vallott a neves pályatárs, Gink Károly (1969-ben):

"Ezekből a képekből érzem, hogy Vámos nem egy felületes fotográfiai délután alkalmával készült felvételeket mutat itt be, hanem hogy ezzel az emberrel szinte együtt élt, ezt az embert gondjaiban, bánatában, örömeiben is, napokon, heteken keresztül kísérte. Ezekben a képekben benne van az a nagy tisztelet, az az emberi alázat, ahogy Vámos László Kodály Zoltánt tisztelte, szerette."

Az itt látható Vámos-képen aztán minden rajta van: a Kodály-mítosz és a valóság is, a maga festői zsúfoltságában. A szép, vonzó férfi és az örök gyermek is. Az újra és újra életre kelő fekete-fehér legenda...

(Köszönet a galéria felfedezéséért Molnár Attila barátomnak.)

Az Apa

A fotón jeles erdélyi fotós, Szentes B. Lajos komorlik - múlt időben. De mert fia megörökítette, halhatatlan.

Szentes B. Lajos befejezte földi pályafutását. Hagyott a földön egy tehetséges családot, amelynek dimenzióját és tipológiáját a nagyobbik fiú, Szentes Zágon emelte művészi tanúságtétellé. Itt csak egy fotó látszik, de a Káféban megtalálható Szentes-galériában ott az egész sorozat (más, egyéb jelentéses fotós látlelettel együtt), ami a tükröt tartás egy igen banális, ám nagyszerű, mert megismételhetetlen formája. Múlt és jelen szembesül minden egyes családtagnál, de e kettős tükörből ered aztán értelemszerűen a harmadik - az, amely a nemlét és a megmaradás közötti ösvényre lát. Szentes Zágon tanulmányai alapján is profi fotográfus, kitűnően ért ahhoz, hogy megtalálja a nyilvánosság és a diszkréció közötti szerencsés egyensúlyt. Azzal a ritka esettel állunk szemben, amikor legszemélyesebb dolgainkat kibeszélve is kedveset, ragaszkodó, vallomásos gyöngédséget árasztunk intim emberi viszonyainkból.

A család című sorozat Szentes Zágon egyik meghatározó erejű, maradandó alkotása.