Fehér Halál

Tegnap este felhívott Danis János, hogy megköszönje közreműködé-

semet május 6-i tárlatnyitójában. (Aznapi bejegyzésem nem volt más, mint a megnyitón mondott köszöntő-értékelő beszéd...). Túljutván beszélgetésünk eme protokolláris, mégis természetes és mindkettőnk számára fontos pontján, János megkérdezte: mi van a Káfé portállal? Hiszen azon meglehetősen szép fotós jelenléte volt, emlékszik arra a hangulatos galériára, amit 2006-os Vándorkamera c. kiállítása nyomán szerkesztettem oda. A napokban próbálta megnyitni és a portál címén hibajelzés ugrott be...

Elmondtam neki mindazt, amit a Káfé tündökléséről és mostani haláláról tudok; hogy a rajta felhalmozott anyag úgy tűnik, semmibe ment. Megtörténhet, hogy újra beindul, halottaiból föltámad, felfőnixkedi magát, de jelenleg az a helyzet, hogy sok bejegyzésemben szerepel utalás a valamikor a Káfén meglévő galériákra, képgyűjteményekre, írásokra... Ezek most mind hibajelzéssel válaszolnak, használhatatlanok... Jókora időre lenne szükségem, hogy valamennyi bejegyzést átböngésszem és kiiktassam a hibás linkeket, illetve újra építsem, más portálon, az elsinkófált galériákat.

Ma reggel, amikor elhatároztam, hogy a Fotótanúban szóvá teszem a dolgot, az is eszembe jutott, hogy nem lenne szép csupán ilyen kurtán-furcsán közölni a tényállást; a hajdani Danis-galéria anyaga itt szunnyad a számítógépemen, fél órai munkával helyreállítható, grafikai környezete talán nem lesz annyira csinos, de kiegészíthetem mai információkkal...

És így történt, hogy újjászületett a Vándorkamera. És a blogban a rá való egyéb hivatkozások, linkek is élnek. És mi is élünk, amíg le nem kaszál bennünket egy figura, akit Danis János remek felvételén egyszerűen csak úgy hívnak, hogy a Fehér Halál...

Feketén, fehéren

Négy évvel ezelőtt, ugyanebben a teremben indítottuk útjára a gödöllői Danis János Vándorkamerá-ját; azt a sokszínű, üde, mindenek előtt Erdélyre, a Székelyföldre hangolt fotótárlatot, ami a későbbiekben mindenhová érvényes útlevele lett a fotografálás világában.

Azt mondtam, indítottuk, hiszen abban tevőlegesen és önzetlenül résztvett számos helybeli művészbarátja, a fotóstársadalom, akik most is ugyanazzal az érzéssel és ragaszkodással segítettek tető alá hozni a mai tárlatot.

Szívesen tettem eleget akkor is a feladatnak, hogy riporteri kíváncsiskodásommal, biztató szavaimmal elmessem a tárlatavató képzeletbeli szalagját, s teszek eleget most is, amikor új visszatérésével, az eltelt időszakban meghirdetett fényírói programjával - mármint elszánásával, hogy ezúttal feketén, fehéren láttatja a világot - Danis János a továbblépésnek, a művészi útkeresésnek kíván eleget tenni.

Egy ilyen szándék, bár merész kihívás, tulajdonképpen nem új, hiszen a különféle technikák, mint kiderült, nem csupán történelmileg igazoltak és indokoltak a fotóművészetben, hanem egyre gazdagodó eszköztárral állnak a kifejezéshez adekvát eljárást kereső jelenkori fotós rendelkezésére.

Danis János esetében úgy is felfoghatnánk mindezt, hogy amikor a fényírás még csak a fekete-fehér technikát ismerte és gyakorolta, a korabeli művész magától értetődő kényszerűségből lépett volna arra az útra, amit viszont ma szabad akaratából és alternatív megoldásként, lehetőségként választ a ma fotósa. A Kényszerűség és a Szabadság között óriási a távolság, akár a hideg és a meleg - vagy bármilyen más véglet, pólus - között, de azért megvannak a közös érintkezési pontjaik is; példának okáért a nulla fokban, vagy sarkok esetében az Egyenlítőnél. Ez az a zóna, amelyben minden megeshet, illetve akár semmi sem történhet. Tulajdonképpen a kölcsönösen szabad átjárás egyikből a másikba az, ami mozgásba hoz mindent, válik értékteremtővé, amikor mind a két póluson otthonosan, a hely specifikus szellemének megfelelően tudunk élni, megkapaszkodni, önmagunkat kifejezni.

Jól látja Danis János, és ez a tárlata, a hozzá fűződő kísérlete is bizonyítja, hogy az opciója nem lehet kizárólagos, a fekete-fehéret választó művész nem tagadhatja meg mereven a színek világát, nem játssza el újra a fotótörténetnek azt a mind jobban távolodó korszakát, amelyre ma sokan nosztalgiával emlékezve tekintünk, s amelynek művelői mit nem adtak volna, ha birtokukban tudják a későbbi isteni tudást: a látvány természetes színekben rögzítésének kunsztját!

Ma még nem tudni, meddig kívánja folytatni ezt a kísérletét és hová kíván általa eljutni Danis János; feltételezhetően addig, amíg minden hasznos tanulságnak a birtokában, csalhatatlanul és pillanatok alatt el tudja majd dönteni, hogy mikor érdemes fekete-fehéren láttatni a képet és mikor nem szabad feladni a teljes értékű világlátás és -láttatás lehetőségét, illetve tudatosodik benne, hogy az eljárások és a technikák még sok titkot és új, ismeretlen esélyeket rejtegetnek.

Felfedezésükhöz kívánjunk a művésznek erős ambíciót, kitartó elmélyültséget és sok szerencsét!

Csíkszereda, 2010. április 6.

Cseke Gábor

Illusztráció: a kiállítás katalógusának fedőlapja

(Elhangzik ma délután, a csíkszeredai Kriterion Galériában, Danis János Feketén, fehéren c. fotótárlatának megnyitásán)

Lovas gazda

Évekkel ezelőtt, amikor első komolyabb egyéni kiállítására készült, örömmel segítettem a gödöllői Danis Jánosnak, hogy másfél tucatnyi legjobb fotográfiáiból szerkesztett katalógusához illő szöveg is kerüljön. Azóta őrzöm a csinos, barátok által összeállított füzetecske képanyagát, s köztük is egy lovas gazda páros portréját, amelyen az ember és az állat, a lehető legteljesebb harmóniában és a láthatatlan, de eltéphetetlen kötelékkel összekötve, szerényen pózolnak a fotós előtt.

E kép egyike azoknak a felvételeknek, amiket a Romániában üzemvezetéssel foglalkozó magyarországi fotós a Székelyföldön, pontosabban Kőrispatakon készített, s amelyek egészen közel hozták őt a fotózás értelméhez, lényegéhez. Lépésről lépésre megtanult a fotóért élni, s legjobb képei mindig akkor születtek, amikor sikerült elvonatkoztatnia attól, hogy eredeti belső indítékai a behatárolt látvány kellemességéhez nyúlnak vissza. A tájat addig kénye-kedvére fényképező magánemberből rendre helyzetre kész, felelősségét felismerő kép-szerkesztő válik.

Azt mondják, a szoros lelki kapcsolatban álló ember és állat az idők során elkezd hasonlítani egymásra. Ezt a többszörösen beigazolódó törvényszerűséget a kép is igazolja. Sokadiknak, de eredeti, egyedi módon. Szépséget, mély érzelmeket, sugárzó emberséget ábrázol, pedig csak egy parasztember és a lova van rajta, tapasztott agyagfalú hodályban - feltételezhetően istállóban. A tekintetek azonban minden helyszínt elvarázsolnak. És lenyűgözik a vérbeli fotóst is...

Danis János Vándorkamera című fotógalériája itt látogatható

Performansz

Papírvilágot teremteni, napokon át, újságpapírból, zizegő, ólomfestékes árnyakat, türelemmel, részletező pepecseléssel, fantáziával, és tudni, hogy abból a tábor végére megrendezett kiállítás után nem marad semmi, csak az ötlet visszhangja, emléke, no meg a fotó, a két dimenziós tanúság, a fotótanú - ez a Free Camp.

Amelyet jónéhány éve rendeznek meg Csíkszeredában, a szélrózsa minden irányából érkező képzőművészek részvételével.

Danis János gödöllői fotós jelen volt akkor, amikor a város közepében álló nagy kultúrhodályban, annak is a szellős, hűvös márványtermében, testvéri-kollegiális közösségben, szabadon összezárva az alkotással ki-ki dédelgette a maga elképzelését, mívelte a maga technikáját. A tábor két, Japánból érkezett művészvendége, Hanoyo Katsuki és Minoru Inaoka egy egész asztalra való papírtársadalom megteremtésének fogott: késsel, ollóval, ragasztóval, tollal. Árnyékvilág lett belőle, melynek átrendezésére a művészek határozottan felkérték a tárlatlátogatókat. Volt ott tologatás, költöztetés a terepasztalon, a két művész csak talányosan mosolygott, kuncogott a jól sikerült performansznak.

Benyomások, élmények, múló feljegyzések kerültek általa a kor falára, a tábori ihlet szülte rögtönzések játékos hangulata telepedett a tárlatra, amely mögött mindegyre ott szunnyadt az elkerülhetetlen múlandóság könyörtelensége.