2. Székelyföldi Fotóbiennále

Vitos Hajnal (Csíkszereda) megérdemelt első díjat kapott az Épitett környezetünk
c. szekcióban - gratula!

Miután egy hónapja megnyílt Sepsiszentgyörgyön, láthatóvá vált november 5-étől Csíkszeredában is a 2. Székelyföldi Fotóbiennále kiállítási anyaga. No, nem a teljes, mert az csak a katalógusba fért be, a terem mérete gátat szabott a tárlatnyilvánosságnak. Mivel az elsőt is méltattam, ezt se hagyom szó nélkül. Pedig számomra csalódás. Ezzel a rendezvénnyel a székelyföldi fotózás kissé "belesimult a tájba". Nem azt mondom, hogy rossz dolog nyitni - sőt!

Míg az első rendezvényen csak négy országból (Románia, Magyarország, Németország, Szlovákia) érkezett benevezés (881 alkotás formájában), addig a mostani zsűri (Nagy Lajos, Balási Csaba, Ádám Gyula, Haris László, Herbert Gmeiner) közel kétszer annyi pályamunkát (1538) kellett felülbíráljon, amelyek 18 országból érkeztek. (Még felsorolni sem könnyű ezeket: Ausztrália, Bahrein, Belgium, Kína, Franciaország, Magyarország, India, Indonézia, Izrael, Olaszország, Lengyelország, Románia, Szingapúr, Szlovákia, Szlovénia, Törökország, Nagybritannia, Amerikai Egyesült Államok). A számok nyilván beszédesek, de nem árulnak el mindent. Nem vallanak arról, hogy a nyitással, a nemzetközi fotósrendezvények szabványkritériumainak az elfogadásával a székelyföldi fotóbiennále egy lett a sokezer közül, amit világszerte megrendeznek a föld bármely zegében-zugában és nagyjából ugyanazt a vizuális élményt hozzák közel, ugyanis a valamely nemzetközi tárlaton sikeres kép - érthető megfontolásból - slágerként megkísérli bejárni a világot, alkotója úgy véli, hogy nem árt biztosra menni, s így a mennyiségi nyitás sajnálatosan magával hozza az egyneműsitést is.

Pedig egy jó, karakteres fotószalonnak éppen az eredetiség, a még nem látott vizuális benyomások a valódi értékei - párhuzamosan a helyi tehetségek felkarolásával, buzdításával. Harmadik nekifutására talán a székelyföldi biennále is megtalálja azt az arany középutat, mely tárva tartja az ajtót a nagyvilág előtt, de új alkotásokra ösztönzi a benevezőket. Még akkor is, ha a nemzetközi tárlatok egyik fő ambíciója (és motorja) a professzionális ranglétrán való előrejutásban szerepet játszó pontszerzés; amiért sokszor az alkotók mindent, még a szakmai szempontokat is képesek föláldozni.

A mostani rendezvény különben három szekcióban hirdetett benevezési lehetőséget: 1. Hagyomány, 2. Épített környezetünk, 3. Szabad téma. A zsűri tagjai egy-egy saját alkotással, szimbolikusan szintén jelen voltak a tárlat összképében. A katalógus pedig - következetesen csinos és elegáns, akár az első. És ez sokat jelent a folytonosságban, az arculatépítésben!

Gömbpanorámák városomról

Tudom, hogy távolról nézvést nem nagy ügy: ma már a gömbpanoráma készítése inkább technika, precizitás, módszer kérdése, de azért váltig reménykedem, hogy egy csöppnyi művészi érzék sem árt, ha jelen van a szerzőnél. A kitartásról, a munkabírásról nem is beszélve...

Valószínű, hogy nem egyéni teljesítmény az a honlap, amely városomról, Csíkszeredáról napok óta gazdag rendszerbe foglalt képeket mutat a világnak. Így aztán meg lehet fordulni benne, be lehet kóborolni nevezetességeit, főbb ütőereit a számítógép jóvoltából. Igaz, hogy csak a készítéskor éppen megragadott pillanatot őrzi, de hát az élő (térfigyelő) webkamerákat leszámítva ez minden fotografikus ábrázolásnak a hátulütője - meg talán az erénye is.

A www.csik360.ro honlapon könnyű eligazodni. Ráadásul három nyelven (magyarul, románul, angolul) beszél.  De bosszankodni is lehet rajta, ha félig kész munkára talál az ember. Mert a készítők eleve nem árulnak zsákba macskát: figyelmeztetik a látogatót, hogy az állványzatot ugyan lebontották, de a munka még tart. Nem minden tökéletes. Nem minden látványelem váltható aprópénzre. Gábos Albinnak, aki a panorámafotókat "gyártotta", még van mit bepótolnia. De a már elvégzett munkája önmagáért beszél...

Az Élő Erdély Egyesület által létrehozott Virtuális séták Csíkban még bőven fejleszthető. Olyan, mint maga a város, amelyről szól: élő szervezet. Mindenek előtt a fotográfia élteti.

"Szívek" harca

Kovács László Attila

Nem olvastam, de azt mondják elődeim, valamikor népszerű ponyva címe volt a Szívek harca. Azóta is használatos mind a világirodalomban, mind a filmiparban, de ez a bejegyzés most tényleg a szívekről szól - azokról, melyeket a székelyföldi fotósok lencsevégre kaptak városon és falun egyaránt.


A Hargita megyei önkormányzat Műemlékvédelmi Közszolgálata ötödik fotópályázatának volt témája a szív, amely népszerű és visszatérő motívuma ma is a székely építő- és díszítőművészetnek. A sokféle alakban és stílusban megnyilatkozó szívözönt hivatott hát dokumentálni az a pályázat (Szív-motívumok a Székelyföldön), melynek anyagából egy hete tárlatot rendeztek Csíkszeredában. Jó dolog, hogy a pályázaton jeles fotósok is részt vettek, így a gyűjtemény dokumentációs jellegéhez jelentős művészi érték is adódott. A szervezők jóvoltából több tucat pályamunka kópiája került hozzám, abból válogattam szemnek-léleknek tetsző galériát, mintegy jelezni a közönség felé, hogy mennyiféle szívet lehet gyűjteni itt, mifelénk. A galériába itt lehet belépni, de a figyelem felkeltése végett a blogban is megidézek néhány fotóst, akik több trófeát is elvittek.

Vitos Hajnal

Bándi Enikő

Veres Nándor

Zenével élők

Jó pár éve minden alkalommal részt veszek a csíkszeredai Régizene Fesztiválon, s a szervezőkkel, a megrögzött helyi zenerajongókkal együtt nyomon követem a letűnt korok zenéjét felidéző muzsikusok színes világát. Mind gazdagabb fotógyűjtemény segítségével percek alatt képes vagyok felidézni számos koncertet, előadót, egy-egy figyelemre méltó zenészi gesztust, hiszen a zenével élők, akár a színészek, hangszerükkel szimbiózisban, saját testükkel, mozgásukkal, mimikájukkal adják elő - élik át - azt a hangzásvilágot, amit feljegyzések, kották vagy éppen hallás után, saját gyönyörűségükre felidéznek.


Mely gyönyörűség egyúttal a mi gyönyörűségünk is. Ádám Gyula barátom, a fesztivált szervező Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusaként nagyszerű fotótékával rendelkezik, s az ő képei azok mindenek előtt, amikre magam is hivatkozom. Emlékszem, felvételei még akkor is közvetíteni tudták számomra a rendkívüli zenei élményt, amikor pedig ezer kilométerekre voltam a fesztivál helyszínétől.


Tegnap beindult az idei fesztivál "nagyüzeme". Este már érkezett is Gyulától a képes híradás arról, amit ott, a fiatal bukaresti zenészek virtuóz kamarajátéka alatt közösen átéltünk. Közülük most szándékosan egy portrét idézek, a lantosét, aki leheletfinom akkordot pendít éppen, vagy talán a nemsokára beálló csöndre hangol. Hangszere mintha testének sajátos kinövése lenne, amely színében, diszkrét ragyogásában is kiemelkedik a kar, a törzs és a láb rejtező sötétjéből. kiemelve a képen soha fel nem hangzó, de a szemünk előtt születésében megörökített hangfogást és pendítést...


(Még több fotó az idei fesztiválról a HMKK fotóblogján)

Rozsda

Tapaszta-

latom szerint, Csíksze-

redán és környé-

kén figyelik a Fotótanút. Sőt, akik már beleke-

rültek szórás-

körzetébe, javasolnak is új és új forrásokat, felhívják figyelmemet fiatal tehetségekre, igéretes teljesítményekre.

Miklós Csongor a minap feltehetően kollégájának blogját találta érdemesnek arra, hogy látogatást tegyek rajta. Ott jártam, nem bántam meg. Érdeklődő, a képi ábrázolásban elmélyedő amatőrt ismertem meg belőle, aki egyetemista, nyitott szemmel jár, felszerelése is javarészt kéznél van, amikor szükség van rá, s nem vágja magát hanyatt, ha egy-egy sikerültebb képet hoz össze. Látom a Szigeti Vajk István képein a munka alázatát is, ahogyan technikákat, szögeket, motívumokat próbál. Szó se róla, benne van kissé a spanyolviasz felfedezésének reflexe, de az önmagában nem baj. A világ (újra)fölfedezése a legjobb iskola ahhoz, hogy később az ember új, sosemlátott tájakra érjen.

Illeszkedő, darabos, rozsdaette fogaskerekei egy egész történelmi tapasztalatról árulkodnak, amelyben a mozgás inkább már csak emlék, elméleti lehetőség. Az áttételek bemerevedtek, lebénultak, a konstrukció még mutatja a formáját, de már csak a múltról mesél. Lehet, hogy éppen arra van szükségünk; nagyobb, mert a jellennek még élő tanúi lehetünk magunk is.

Madárlátta

Nem ázott el az idei Fotópiknik s nagyjából ugyanazt a forgató-

könyvet követték a szervezők, mint első alkalom-

mal. Az ötletgazda Szabó Attila minden esetre következetesen az élen járt a kiállítók között, s hozta a helyi Prisma fotóklub aktív tagságát is magával.

Egységes, közös gondolkodásra mozduló csapatnak bizonyultak a Szeptemberi fotósulisok néven ismert baráti társaság tagjai (közéjük álltak az oktatóiknak számító Ádám Gyula és Molnár Attila is), közülük Borbáth Áron szánta rá magát, hogy blogjában megörökíti ezt a madárlátta tárlatot. Másfél órát töltöttem a központi park árnyas fái alatt, elnézve a munkák kifüggesztését, hallgatva a fősétányon a parkba özönlők kommentárjait, kérdéseit és visszatérő motívumként hangzott el az az igény, hogy legalább egy-egy eligazító plakát magyarázza el röviden, még a fák között kiaggatott képek sora elején és végén (gondolván a helyszín kétirányú megközelítésének lehetőségére), kik és milyen céllal rendezik meg a kiállítást.

Az érdeklődés óriási volt. Igaz, Borbáth képei nem a tumultust, az ötletet igazolni látszó demonstrációt követték, hanem hogy rálátást kapjunk - ha csak részlegesen is - a tárlat folyamatára. Amelyben a Szeptemberi fotósulisok - Márton Ildikó sugallatára - annyira komolyan vették a július 28-i bejegyzésemben (Zsák) írottakat fotó és vers kapcsolatáról, interakciójáról, hogy nekiálltak a verseskönyveimnek és annyi illő idézetet szedtek össze saját fotóik képi és hangulati világához, hogy szinte teleaggatták velük a képeik alját.

Sikerült meglepniük (némileg zavarba is hozniuk), de végül is, ha kedvük telt benne, egye fene, amit írtam, végül is komolyan gondoltam. Örvendek, hogy más is.

Fellépés előtt

Ebben a képben egy évtizedeket átfogó történet van sűrítve. Természetesen, az fejti meg igazán ikonográfiáját, akinek az egész történetre rálátása van. De Ádám Gyula képe annak a célnak is tökéletesen megfelel, hogy hangulatilag üzenjen, sugalljon olyasmit is, amiről úgy hisszük, hogy nem fér bele egyetlen pillanatba - sőt, egy emberéletbe is alig.

Látszólag egyetlen ff csendélet csupán, ami elénk tárul - úgy, ahogy a fellépés előtt, dekoratívan, de azért mégis kézügybe szokták lerakosgatni hangszereiket a kellő pillanatra váró zenészek -, de a háttérre vetődő, éles fény- és árnysíkokat rajzoló projekció két halvány sziluettel jelzi, hogy ez a világ élő, s ha egyelőre minden csak bennünk hangzik, némán és kaotikusan, de hamarosan a csendélet semmivé lesz, a harmónia megtörik, az események a fényre kerülnek, minden szétesik, majd újra összeáll. A képben benne van a kezdet és a kiforratlan jövő, mindaz, amire a karba tett kezű árnyalakok várakoznak, immár az idők végezetéig.

Akit a történet prózai része is érdekel, itt olvashat bővebbet róla. A kép pedig azon dokumentumfotók egyike, melyek a holnap kezdődő, megteremtésének 30. esztendejébe ért Csíkszeredai Régizene Fesztivált köszöntő, Széllel tündökleni című kiadvány képiségét emelik a jelképek szintjére, a legendás Barozda együttes hangszereivel.

Fehér Halál

Tegnap este felhívott Danis János, hogy megköszönje közreműködé-

semet május 6-i tárlatnyitójában. (Aznapi bejegyzésem nem volt más, mint a megnyitón mondott köszöntő-értékelő beszéd...). Túljutván beszélgetésünk eme protokolláris, mégis természetes és mindkettőnk számára fontos pontján, János megkérdezte: mi van a Káfé portállal? Hiszen azon meglehetősen szép fotós jelenléte volt, emlékszik arra a hangulatos galériára, amit 2006-os Vándorkamera c. kiállítása nyomán szerkesztettem oda. A napokban próbálta megnyitni és a portál címén hibajelzés ugrott be...

Elmondtam neki mindazt, amit a Káfé tündökléséről és mostani haláláról tudok; hogy a rajta felhalmozott anyag úgy tűnik, semmibe ment. Megtörténhet, hogy újra beindul, halottaiból föltámad, felfőnixkedi magát, de jelenleg az a helyzet, hogy sok bejegyzésemben szerepel utalás a valamikor a Káfén meglévő galériákra, képgyűjteményekre, írásokra... Ezek most mind hibajelzéssel válaszolnak, használhatatlanok... Jókora időre lenne szükségem, hogy valamennyi bejegyzést átböngésszem és kiiktassam a hibás linkeket, illetve újra építsem, más portálon, az elsinkófált galériákat.

Ma reggel, amikor elhatároztam, hogy a Fotótanúban szóvá teszem a dolgot, az is eszembe jutott, hogy nem lenne szép csupán ilyen kurtán-furcsán közölni a tényállást; a hajdani Danis-galéria anyaga itt szunnyad a számítógépemen, fél órai munkával helyreállítható, grafikai környezete talán nem lesz annyira csinos, de kiegészíthetem mai információkkal...

És így történt, hogy újjászületett a Vándorkamera. És a blogban a rá való egyéb hivatkozások, linkek is élnek. És mi is élünk, amíg le nem kaszál bennünket egy figura, akit Danis János remek felvételén egyszerűen csak úgy hívnak, hogy a Fehér Halál...