Madárlátta

Nem ázott el az idei Fotópiknik s nagyjából ugyanazt a forgató-

könyvet követték a szervezők, mint első alkalom-

mal. Az ötletgazda Szabó Attila minden esetre következetesen az élen járt a kiállítók között, s hozta a helyi Prisma fotóklub aktív tagságát is magával.

Egységes, közös gondolkodásra mozduló csapatnak bizonyultak a Szeptemberi fotósulisok néven ismert baráti társaság tagjai (közéjük álltak az oktatóiknak számító Ádám Gyula és Molnár Attila is), közülük Borbáth Áron szánta rá magát, hogy blogjában megörökíti ezt a madárlátta tárlatot. Másfél órát töltöttem a központi park árnyas fái alatt, elnézve a munkák kifüggesztését, hallgatva a fősétányon a parkba özönlők kommentárjait, kérdéseit és visszatérő motívumként hangzott el az az igény, hogy legalább egy-egy eligazító plakát magyarázza el röviden, még a fák között kiaggatott képek sora elején és végén (gondolván a helyszín kétirányú megközelítésének lehetőségére), kik és milyen céllal rendezik meg a kiállítást.

Az érdeklődés óriási volt. Igaz, Borbáth képei nem a tumultust, az ötletet igazolni látszó demonstrációt követték, hanem hogy rálátást kapjunk - ha csak részlegesen is - a tárlat folyamatára. Amelyben a Szeptemberi fotósulisok - Márton Ildikó sugallatára - annyira komolyan vették a július 28-i bejegyzésemben (Zsák) írottakat fotó és vers kapcsolatáról, interakciójáról, hogy nekiálltak a verseskönyveimnek és annyi illő idézetet szedtek össze saját fotóik képi és hangulati világához, hogy szinte teleaggatták velük a képeik alját.

Sikerült meglepniük (némileg zavarba is hozniuk), de végül is, ha kedvük telt benne, egye fene, amit írtam, végül is komolyan gondoltam. Örvendek, hogy más is.