Igen kedves emberem - szomszé-
dom - tartózko-
dik e napokban a csíkszere-
dai kórházban, fenn a Laji dombján. Nem kívánom senkinek az ilyen időtöltést, bár manapság a kórházi lét jóval lazább, mint akár húsz évvel ezelőtt. A beutalt beteg akkor fogadhat látogatót, amikor kedve szottyan, mert a járványos fertőzések kiváltotta karantént leszámítva a kórházak vezetőségei tudják: a hozzátartozók, a betegekhez bejárók segítségére vannak utalva.
Pár órai keresgélés után előveszem egyik kedves, ahányszor ránézek, mindig szorongó szomorúságba ejtő képemet. Egy kórházi riportomhoz készítette a nyolcvanas évek elején Székely Sándor fotóriporter kollégám és sorstársam, aki jó pár napon át téblábolt a csíkszeredai kórház környékén és osztályain, akárcsak korábban jómagam, s néhány órát várakozott a februári hidegben, a kórházudvart lezáró sorompó és kapusfülke előtt, farkasszemet nézve a sorompó mögött gyülekező, fagytól tipegő-topogó tömeggel, akik arra vártak, hogy pontban 14 órakor megmoccanjon az elektromosan irányított kórházkapu s kezdetét vegye a hivatalos látogatási idő.
Csúcsteljesítménynek tartom ezt a néma várakozást, feszülést kifejező, lényegében lesipuskás fotót, amely nem csupán annak a fagyos kora délutánnak az emlékét rögzíti, hanem az egész korszak összeszorított fogú fegyelmének a megalázó voltát, amit mindenek dacára vállaltak és magukévá tettek az emberek. Dühöngve, magunkba fordulva morgolódtunk, sorainkat összezárva, konokul kivártuk a pillanatot, amikor elindulhatott a roham.
Látni kellett volna azt a versenyfutást, ami a kórházbejáratig mozgásba hozta a dermedt emberek százait. Ma már ilyen látvány elképzelhetetlen. Az a kapu talán csak egy rosszemlékű maradvány. Vagy már az sem, csupán leltári tárgy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése