Most aztán végér-
vényesen rám-
húzható a vizes lepedő, hogy úgymond a máramarosi "szakasznak" kedvezek (ahogy az egyik odavaló fotós tréfásan megjegyezte - igaz, ő ezt a máramarosiak érdemének tudta be), de az az igazság, hogy ott lehet ám valami a levegőben... Ha már a képzőművészeknek sikerült felfedezniük a különleges máramarosi fényeket (nagybányai iskola), úgy kijuthat belőlük a fotósoknak is.
Vasile Dorolţi gyarapodó termését - legalább is azt, amit megoszt a nagyközönséggel - nagy rokonszenvvel és kíváncsisággal követem, mert egy hozzám igen közelálló, a világot, környezetét nem csupán leképező, hanem értelmező alkotói elképzelés jegyében dolgozik. Ötletes, szellemes, nem szorul magyarázó szavakra, legalább is, ez az egyik utolsó képe hatványozottan ilyen (amelynek a Floreşti címet adta - nyilván, a helységről, amely e szokatlan jelenést számára produkálta).
Ha jól megnézzük, minden a helyén van - de nem azért, mert így rendezte az alkotó, hanem mert ő volt ott jó időben s olyan szögbe sikerült beállnia, amelyben a valóság már meglévő, tőle független elemei kellő módon érvényesültek. Ez a kis "apróság", amikor a látszólag közömbös, kegyetlen, mozdíthatatlan világ egy pillanatra kegyesen megmoccan és vágyaink alá fekszik, a valódi művész valutája. Ez élteti művét és ez az a fizetség, amiért érdemes dolgozni, és remélni, hogy az éppen utolsó képünk (munkánk) nem volt a legutolsó is egyben...
Mélyen vasárnapi kép ez, ráadásul Nagy Boldogasszony napja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése