Zöldjárgány

Rokonaival ritkán illik előhozakodnia az embernek, bár egy blogban az ilyesmi megbocsátható, hiszen a húgom hosszú évek óta törekszik arra, hogy fotós és filmes szemmel nézze a világot, dokumentáris téren mindenképpen teljesített valamit.

Most azért hoztam őt szóba, mert előkerült néhány fotója, amivel nekem kívánt kedveskedni és torontói kuriózumokat fényképezve azt próbálta demonstrálni, hogy a legabszurdabb ötletek is megvalósíthatók e kanadai világvárosban. Ebben én egy pillanatig sem kételkedtem, ettől függetlenül tanulságos látvány a valóságban megtapasztalni, hogy a furcsaságok nem csak képzeletünkben léteznek, hanem számos ember életének gyakorlati kitöltői is.

Ahogy elnézem ezt a környezetvédelmi reklámtárgynak is beillő automobilt, amely immár annyira dekoratív, mint egy lánctalpas, feneketlen fürdőkád, vagy egy függönnyel és termopán szigeteléssel lezárt vakablak, az dobja meg az ötletet, hogy a nyilvánvalóan roncs állapotban lévő gépkocsi az új funkciója révén túlélésre rendezkedett be - s ahelyett, hogy a (le)pusztulás dohos-rozsdás leheletét árasztaná magából, talaj és nyers zöld szagot terjeszt. A reápingált mozgósító feliratok már az aktivizmus eszközei, a szájbarágás műfajához tartoznak. S ha meggondoljuk, hogy ez a látvány ott volt - van?! - néhány száz méterre a fotós Dombi Ágnes lakásától, mit sem von le üzenetének fontosságáról. Betonba-aszfaltba-kőbe-vasba-műanyagba öltözött városainkban az eleven zöld maga a sivatagi oázis.

Valahol a Csatornán

Estefelé szólt a telefon, Ádám Gyula kérdezte Kolozsvárról, érdekli-e a Fotótanút helyszíni felvétel a Korniss Péter kolozsvári tárlatnyitójáról? Ami éppen ma délután volt, a Bánffy palotában, néhány utcányira a Budapesten élő fotóművész gyermekkori lakhelyétől... Naná, hogy igent mondtam, a kérdés is inkább szónoki volt, s Gyula barátom azt akarta jelezni vele, hogy mint mindig, résen volt, s nem felejtkezik meg rólam...

Kivárom, amíg hazaérkezik, de addig lazítok kissé. Korniss túlságosan nagy falat ahhoz, hogy előtte erőt gyűjtsek. Ehhez pedig kitűnő az az 1937-es sajtófotó, mely ma került a kezembe a huszadikszazad.hu portál jóvoltából. Egy aprócska szigetet ábrázol, madártávlatból, a La Manche csatornában, mintegy 1 kilométerre Portsmouth kikötőjétől. A közlemény nevet nem említ, viszont egy akkora szigetről szól, amin épp csak egy ház fér el s körülötte némi zöldövezet, meglehetősen szűken. Tíz évvel korábban, vagyis 1927-ben a szigetecske még lakatlan volt, akkoriban tette rá a kezét vásárlás útján egy excentrikus angol, majd építette fel 12 szobás házát, amit minden szükséges kényelemmel ellátott. A növényzet a hír megjelenésekor egyetlen fából és néhány bokorból állt, a vizet a szárazföldről kellett odaszállítani, s a világításhoz használt akkumulátorok feltöltésére is időnként el kellett utazni a szigetországba. Szerencséje volt a személyzettel, akik az örökös jövés-menést intézték: a sziget ura csak ritkán mozdult ki otthonából, amelyet a tenger örökös zaja és a közelben elhaladó tengerjáró hajók kürtjei kötöttek a világhoz.

Most azon gondolkozom: ha egy fotográfus egy hétig egy ilyen sziget foglya volna, átoknak vagy áldásnak tartaná ezt? Milyen portfólióval távozna onnan?

Bajusz4

Ádám Gyula állta a szavát, mert többízben is üzente: nem fogyott még ki a fotó-

gyűjteménye, s mihelyt akad egy érdekesebb ábrázolása, elküldi a blog részére.

E páros trófea két csíksomlyói férfiú arcát díszíti, ahogy elnézem őket, nem riválisok ők, inkább csak közös szenvedély fűti őket. Kimondottan mikulási ajándékra tartogattam e derűs életképet - páros portrét - a csíksomlyói kegytemplom tövében, amelyből ugyan csak néhány, jelzésszerű építészeti elem látszik, de annyira félreismerhetetlen a maga impozáns vonalaival, hogy akár helyismereti fotónak is beillik.