Létköz

Jó ideje ízlelgetem ezt a nagyon találó, el sem igen koptatott címet, amit Hegedűs Dóra fotográfus csángóföldi fotóiból összeállított kiállításának adott. A tárlat anyagát először az interneten, a művésznő honlapján fedeztem fel magamnak, újabban pedig egy remek kis könyv illusztrációs anyagaként, amely a moldvai csángók létformájához és hétköznapjaik sajátosságaihoz próbál biztos iránytűt adni.

Posch Dániel könyve ugyanis tipikusan egy olyan kiadvány, ami szép is, könnyű helyen elfér, a szívhez kíván szólni a csángók ügyében, és nem mellesleg még igaz is, hátlapján szerény figyelmeztetés: "A könyv megvásárlásával ön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programját támogatta." Adja az ég...

Ádám Gyula csángó képeiről már több ízben volt alkalmam vallomást tenni. Hegedűs Dóra beleérző, nem tolakodó, mélységesen meleg életlátása kitűnően működik abban a közegben, ahol az emberi lét hullámai egymásnak csapódnak, s akiket elborítanak, a csángók, úgy érzik, hogy bár nem vétettek semmit, mégis két kő között morzsolódnak, s bármerre húznának is, valami mindig hiányzana életükből - a sajátos önazonosságuk.

A moldvai Gajdarban készült itt látható gyermekfotóján Hegedűs Dóra mintha csak ajándékba kapta volna ezt a helyzetet: a félig üveges, félig "megvakult" okulárét viselő gyermek ártatlan mosolyában benne van létének őszinte öröme, az a tudattalan pillanat, amikor az ember elfogadja azt a közeget, amely őt élteti és meghatározza, még akkor is, ha esetleg a torz optika nem az általunk észlelt, általunk valósnak vélt világot mutatja a számára. Ki merné e csángó gyerek örömét elvenni azzal, hogy idegen mércével megszabja neki: mi a helyes és mi a nem számára? A legnagyobb segítség az lehet részünkről, ha ezeket a suta, olykor torznak tűnő mosolyokat önfeledten élni hagyjuk ott, ahol születtek - a csángó arcokon...

Szüreten

Szeretem hallgatni, megismerni egy-egy fotó keletkezés-

történetét. (De ugyanígy vagyok más műalkotásokkal, legyen az irodalmi, képzőművészeti, zenei, színpadi stb.)

Pedig vannak, akik határozottan állítják: a művet nem szabad túlmagyarázni, a műnek önmagáért kell beszélnie, önmagát kell kifejeznie. Minden magyarázó, pótlólagos szó fölösleges.

Lehet, de azért az alkotáslélektan mégis csak kedvezően segíti elő a műértést, hozzájárul valóság és művészi átlényegítés közötti kapcsolatok, hidak feltárásához.

Ezért aztán a XIX. HMKK fotótábor (Külsőrekecsinben tartották, moldvai magyar csángó faluban) résztvevőit megkértem, hogy egy-egy szívüknek kedves, a tábor során készített képükről mondjanak el néhány keletkezéstörténeti adalékot.

A Csíkszeredában élő Veres Nándor fotóriporter ezt fűzte itt látható fotójához:

"Éppen szüreteltünk, a kamera átvetve a vállamon. A rekecsinyi szőlőtövek annyira alacsonyak, az ember nem is állva szedi a szőlőt, inkább térdelve vagy éppen a földön ülve. Én is ültem éppen, s a gépemmel állandóan hátrafelé leskelődtem, hogy a kellő pillanatban elkaphassam a mögöttem szüretelő asszonyt, a másik kezemmel meg vakon tapogatózva szedtem a szőlőt, hogy a munka is haladjon. Amikor elfogyott keze alól a szőlő s felállt hogy lépjen, akkor készült a kép.

Az a tény, hogy az ottaniakkal együtt éltünk, szüreteltünk, s közben fotóztunk, a kapcsolatunkat s a fotózást is bensőségesebbé, harmonikusabbá, autentikusabbá tette."

Külsőrekecsin

1986-ban készült fotóját küldte el Ádám Gyula, tiszta barátságból, ez a küldözgetés már régi szokás nálunk, szeretjük egymásnak mutogatni az érdekes dolgokat, amik a kezünkhöz tapadnak.

Most fontosnak tartotta elküldeni ezt a szigorú képet, amelyen rajta van egy büszke külsőrekecsini asszony egész vagyona, öröksége, minden kincse: ott tornyosul a háta mögött, minden belefért a lencse látószögébe, legalább is minden lényeges, a lényegtelen dolgok nem látszanak, azokat árnyék fedi vagy a ráncok között bújnak meg, tény az, hogy egy egész világ van ezen a néhány négyzetcentiméternyi helyen, egy egész élet, egy egész sors, egy egész vagyon... De hiszen akkor ez egy világegyetem is egyúttal, a csángóság, a külsőrekecsini emberek világegyeteme, de ami a lényeg, az az öregasszony alakja: a szembenézős, a kemény, a csakazért is tekintet...

Sokáig elnézegetném e képet, de hát még lesz rá elég időm, hiszen beteszem ide a blogba, tanúságként, annak az apropójára, hogy Gyula ismét Külsőrekecsinbe készül, ezúttal azonban nem rejtőzve és nem titokban, mint ahogy 1986-ban tenni volt kénytelen, hanem a Hargita Megyei Kulturális Központ XIX. fotótáborának szakmai-művészeti irányítójaként, és bizony, helyismerettel rendelkező kalauzként is, hiszen ő oda hazamegy, őt ott ismerik, tisztelik, s ezért most azt szeretné, ha a kollégái is abba a helyzetbe jutnának, megkapnák azt az esélyt, hogy a rekecsiniek őket is ugyanúgy tiszteljék.

A táborról szóló rövid sajtóhíradásban olvasom - mert lám, ma már egy ilyen utazásról nyíltan hírt adhat akármelyik újságunk is - s továbbítom ezúttal barátaimnak:

A 2009. szeptember 25 - október 2. között tartott tábor a Bákótól délre, a Szeret folyó mellékvölgyében, dombok között, a Rekecsin patak forrásánál fekvő községben időzik majd. Sajátos földrajzi helyzete miatt egyike a leginkább hagyományőrző moldvai magyar településeknek. Az erős katolikus hittel rendelkező lakosság a mai napig az archaikus csángómagyar nyelvet használja. A fotósok e moldovai csángó falu múltjának és jelenének, mindennapjainak (betakarítások, szőlőszüret) és néprajzi értékeinek megörökítését tűzték ki célul. A tábor résztvevői: Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Veres Nándor és Ádám Gyula (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Fülöp Lóránt (Agyagfalva).

Dilemma

Nagy alkotói gondban vagyok, s legalább e blogban muszáj kibeszélnem, hátha, mire a bejegyzés végére érek, magam is tisztábban látok abban, ami most még erősen dilemma.

Ádám Gyula nagyszerű anyagot gyűjtött be a minap Külsőrekecsinen, ahol is temetésre volt hivatalos egy odavaló, ismerős családhoz. A fotós úgy járt hozzájuk az utóbbi években, mintha családtag lenne, pár évvel ezelőtt a fotón látható fiatalasszony lakodalmán volt vendég, de akkor se állta meg, hogy ne hódoljon művészetének, és megörökítette az esemény minden lényeges, látványos és autentikus mozzanatát (lásd a Káfé portál képtárát).

Az e világról eltávozott nem más, mint a 2006-os örömanya, akinek kedvenc helyén most gyászoló lánya és a kisunoka gubbaszt, a ház földjén az elárvult pipékkel. Azon töröm a fejemet, hogy vajon nem nonszensz egy megrendítő, kimondottan a gyászhoz kapcsolódó eseményt színes riportban tálalni, nem lenne-e jobb, kifejezőbb a fekete-fehér technika, amely megadná a téma súlyát és egyben félreérthetetlen hangulatát?

Magyarán: nem kellene-e klasszikus stilussá konvertálni a színesben készült digitális felvételeket?

Hogy a kérdés ne csak szónoki legyen, ide mellékelem mind a két változatot. Így aztán könnyebben megítélhetjük, hogy mi illik s mi nem a gyászhoz.

A művészi szabadság természetesen nem ismer semmiféle tiltást vagy tabut ezzel kapcsolatban, itt mindenek előtt szabad művészi döntésről van szó azért, hogy a kész mű kifejezőbb, hatásosabb legyen.

Sajnos, a gyakorlati próba után se könnyű a döntés.

Igaz, hogy a fekete-fehér technikában tónusosabb, egyértelműbb, hangsúlyozottabb lesz a gyász, de talán monoton is egyúttal. A színes változat közelebb áll a valósághoz, az emberi érzések és helyzetek ambivalenciáját, többértelműségét és -értékűségét kifejezőbben hordozza.

Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon - békétlenkedek, és akkor beugrik, hogy lenne egy harmadik változat is: csak bizonyos képek kerülnének át a fekete-fehér tartományba, mások megmaradnának eredeti színvilágukkal. Ha nem lennék tisztában művészi-esztétikai korlátaimmal, lelkes amatőrként minden bizonnyal fejest ugranék egy ilyen kalandba, és mindent elrontanék. Igen nagy művésze és tapasztalt mestere kell hogy legyen a fotográfiának az, aki egy ilyen változatot melléfogás nélkül véghezvisz.

Valahogy mégis inkább a színes változathoz húz a szívem. Az sugallja ugyanis az árnyékos sarkokból itt-ott előderengő reményt, amire az ittmaradóknak oly nagy szüksége van...

Szomorú lakodalom

Ádám Gyula e felvétele szigorúan családi fotó. Én is csak úgy merem használni, hogy tudom: ide kevesen néznek be s azok nem családi titkok után vadásznak elsősorban.

Moldvai csángó család esküvőjén készült a kép pár évvel ezelőtt (egy sorozat egy darabja), s a menyasszony családját ábrázolja, mielőtt a templomi esküvőhöz indultak volna. Jelentősége a napokban egy váratlan esemény folytán hirtelen megnőtt.

Az történt, hogy a menyasszonynak a képen lévő bátyja hirtelen elhunyt. A családnak nem maradt utána használható, méltó képi emléke - e lakodalmas fotón kívül. A fotóművész dokumentáris szerepe ezzel egyből megugrott. A fotótanúság fontossága beigazolódott.

Minél kevesebb ilyen alkalmat a bizonyossághoz...

Talpalatnyi...

S ha az is elfogy? - a kérdés magától adódik, rögtön az első rápillantás után. Ádám Gyula ezt a képet Moldvában fényképezte, de tehette volna Európában bárhol, ahol az ásónak még van egy minimális becsülete.

Ahol nincs, ott az ilyen képek már nem élnek, már nem kínálják magukat. Viszont ha rájuk nézünk, annál nagyobb a döbbenet. Előttünk áll egy élet, amely körös-körül göröngyöket, szépen felmorzsolt, páráló földet termett, s ahogy nőtt a felásott terület, úgy fogyott a kis sziget, amelyen ez az összekényszeredett emberpár megvetette a lábát és úgy tűnik., élete végéig kitart?

Döbbenetes jelkép ez a konkrét helyzetjelentés: múltba és jövőbe vetíti mindazt, amit egyetlen szóba nem lehet sűríteni, de egyetlen érzésbe is alig: az elmúlás szorongató mellkasi fájdalma, szúrása...

Ádám Gyula moldvai csángó képei, Hegedűs Dóra fotográfussal közös kiállításon tekinthetők meg Magyarországon, a Goldmark Károly Művelődési Központban és Szabadtéri Színházban, június 25-éig.

Imádság

Közel egy éve Ádám Gyula nagysikerű fotókiállítással szerepelt Brüsszelben, az Európai Parlament csarnokában, ahol bizony, olyan személyek is megcsodálták erdélyi-csángóföldi felvételeit, mint Gorbacsov, a peresztrojka és a közép-keleteurópai változások atyja.

Hazafelé jövet Gyula pár napra megállt Magyarországon, s többek között meglátogatta az igen tehetséges Petrás Mária csángó szobrásznőt, aki Budapest mellett él, gyönyörű szobraival a műtermében és egész kertjében. Munkáit szeretik, számos kiállításra kap meghívást.

Egyike lehettem azoknak, akik megcsodálhatták Ádám Gyula brüsszeli és budapesti úti felvételeit, közötte a Petrás szoborparkot. Gyula akkor azt tervezgette, hogy egy kiállítás keretében ezt az anyagot is bemutatja, értékesíti.

Aztán történt, hogy lerobbant a Gyula hivatali számítógépe, s odaveszett rengeteg digitális felvétele, amelyeket - ugye tudjuk -, immár sose lehet megismételni. Szerencse, hogy azokban a napokban néhány Petrás-szobor fotóját kedveskedés gyanánt elküldözgette jó ismerőseinek is, s így hozzám is jutott egy-kettő.

Most, hogy a csángó szobrásznőnek vasárnap, május 24-én kiállítása nyílik Gyergyócsomafalván, eszembe jutott Petrás Mária csángó madonnája, ölbeli kislányával, amint az ég lakóihoz imádkoznak, átszellemült reménnyel az arcukon.

Örvendek, hogy az elveszett fotóriport helyett legalább egy jó fotót visszaadhattam a nagyközönségnek. Olykor egy fotó is ér annyit, mint több tucat.

Szemfedél

Milyen a gyász a csángók között, Pusztinán? 2008 tavaszán egy fotóscsapatnak a háziak megengedték, hogy a virrasztáson fotózzanak-filmezzenek, amennyiben tiszteletben tartják az íratlan kegyeleti szabályokat.

Ádám Gyula és társai megilletődve rögzítettek mindent, ami ott látvány volt; a szemfedél alatt nyugvó békés halottat is, aki az egyetlen derűs látvány volt az egész gyászoló portán: viseletébe öltöztetve, békés gyertyafénynél, sorsával megbékélve feszkik a halottas ház kellős közepén. Körülötte a gyász feketéje s olykor felsíró jajgatása. Aztán már csak emlékezés, csöndes beszélgetés, a földi szálak elvarrása...