Szemközt

Belső tájra nyit ablakot Bodor Zsolt itt látható fotója. Méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amelyek a valóságnak ugyanazt a frontját tartják szemmel, természetesen más-más szögből és némán. Mint két összehajló ember, akik egymás fülébe suttogják azt, amit látnak vagy gondolnak.


Eközben pedig nyíltan vallanak arról az agresszióról, amely nem is egyszer, távolról érte őket, becsapódó, sok esetben célzott lövedékek formájában. A béke jeléül most a piros muskátlik hirdetik az élet folytonosságát. A virágok ugyanakkor a kapcsolatot is megteremtik a két megfigyelőállás között.





Azon gondolkoztam, vajon fontos-e megtudnunk, a világ mely sarkából maradt ránk ez a két masszív ablak az irdatlan, globális valóság tömkelegéből? Lokális dokumentum-e ez az összetekintő ablakpár, vagy időn és téren túlmutató látvány, már-már piktogram arról, hogy sok helyütt a szépség csak úgy lehet otthon, ha túlél valami elmondhatatlan és visszaidézhetetlen szörnyűséget, amiről akkor és ott úgy érezzük, hogy menthetetlenül a pusztulásba visz, s végül kiderül, hogy ennek is, mint annyi mindennek, létezik kegyelmi ideje - s ami életrevaló, megerősödik, ami pusztulásra ítéltetett, az sebhelyként marad fenn, hosszan tartó emléknek a kor falán.


Ahonnan e két ablak - összetekintve - visszajelez...