Érdekesen rajtolt a HMKK hivatalosan is bejegyzett fotósulijának negyedik évadja az elmúlt hét végén. A továbbra is nagy érdeklődéssel követett (minden hely betelt!) tanfolyam első leckéi között Ádám Gyula tegnap egy olyan feladványt adott hallgatóinak, ami váratlanul egy sor kérdést indított el bennem.
Az történt, hogy miután ismertette a fotográfiák formai jellemzőit - a formátum, a lencseállás, a látószög stb. szerint - , fénymásolva sokszorosított fotót osztogatott a jelenlévőknek, felszólítva őket, hogy saját elképzelésük, tetszésük szerint vágják meg tetszőleges formára, s annyit hagyjanak meg belőle, ami szerintük még magán hordozza az eredeti legfontosabb üzenetét.
A bökkenő nem csak az volt, hogy ez a fotó az oktató művész saját munkája, hanem az, hogy e fotográfiával nem egyszer már kitűnt, díjat nyert. Amolyan hétpróbás sztárfotót kellett hát megnyesniük az újoncoknak, méghozzá a Mesterét!
Én is kaptam egy kópiát, s miközben a leckének megfelelő variánsokat kerestem, azt próbáltam kitalálni, mi vezethette Ádám Gyulát erre a furcsa kísérletre? Számomra az lett volna a nyilvánvaló, ha egy teljesen közömbös, akármilyen amatőr felvételt vet a hallgatóság elé, didaktikai megfontolásból; olyat, amin valóban segíthet egy jó elgondolású, megalapozott vágás. Mihez kezdjünk azonban egy kiemelkedő remekművel, ami egészen biztosan úgy és akként jó, ahogyan van?
Mérget vennék rá, hogy a fotós nagyon alaposan és megfontoltan végiggondolt minden lehetőséget, amíg úgy döntött, hogy ennél a formátumnál marad. Minden bizonnyal ezt találta esztétikailag a leggazdagabb, legkiegyensúlyozottabb, legtöbbet mondó variánsnak. Egyáltalán, hogy jövünk mi ahhoz, hogy ezt a többszörösen megszerkesztett egyensúlyt felborítsuk, felülbíráljuk és botcsinálta szerkesztőkként össze is faricskáljuk?
 |
| A nyolc variáns |
Pedig a feladat maga nem végrehajthatatlan. Nyolc próbálkozást mellékelek, saját elképzelésemmel, s biztos vagyok benne, hogy több hallgató jutott hasonló megoldásra. Mindegyik egy lehetőség, de kötve hiszem, hogy az optimális. Igaz, leszámítva az eredetihez képest elveszített értékeket, a tor hangulata, a gyász közösségi jellege, az eltávozottra való emlékezés szigorú rendje mind-mind ott maradnak a csonka változatokon is.
A művész demonstrációja, ha jól értelmezem, az lehetett, hogy rámutasson: bárhogy is vágnátok bele ebbe a képbe, annyi rajta a jelentéses információ, hogy mindig marad belőle egy értelmes képre való. De ha ez az értelmezés sántítana, akkor ott van a másik: Ádám Gyula e házifeladattal megkísérelte rávezetni hallgatóit arra, hogy ne ismerjenek el tabukat, rájuk erőltetett értékeket, "szent teheneket", éljenek a szakszerű és értelmes kritika fegyverével - mind önmagukkal, mind másokkal szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése