Molnár Attila barátom szépen gyarapodó archív fotógyűjteménye s az ezekből időről időre kóstolót nyújtjó blogja most egy olyan múzeumbelsőnek adott otthont, amelyen üveges tárlóba kiállítva annak az akasztófának a darabjai láthatók, amire annak idején a magyar negyvennyolcas forradalom és szabadságharc aradi vétanúit fellógatták.
Egy nép történelméhez, sorsdöntő nemzeti tragédiájához fűződő relikviákról van tehát szó, amit ez a fotó protokolláris-klasszikus beállításával, minden esztétikai élményt mellőzve reprodukál és dokumentál. Ritkán szólunk a fotótanúságnak erről az oldaláról, mert ez inkább a fotográfia mint mesterség udvarába esik. Ilyen értelemben ez a fotó egyszerű illusztráció, s értékét a rajta lévő látvány múzeális fontossága adja meg.
Ezzel kapcsolatban eszembe jutnak másfajta, a történelem mélyebb kútjaihoz kötődő relikviák, hogy most csak a Krisztus keresztjének világszerte bemutatott "eredeti" darabkáit, szilánkjait említsem. Nem lenne nagy kunszt egymás mellé rakni azt a sok, valódinak mondott tárgyi bizonyítékot, és rögtön kiderülne, hogy ama bizonyos kereszt, mely a bitófa szerepét töltötte be, nem csak hogy a roppant történelmi időt - a majdnem kétezer évet! - túlélte, de azóta terjedelmében - feltételezhetően osztódással - meg is szaporodott. Az emberiség amúgy tömegesen mindig megszédíthető egy valószerűnek beállított időutazással, ami nem a történelmi időt hozza vissza, hanem abból csak egy feltételezett darabot, holmit, egy gesztust, egy mondást, egy fotót...
Az aradi bitófa darabjait múzeumban tárolják. Szerencsére, a világon népszerűségüknek nincs akkora elterjedése, mint a világtörténelem egyéb eseményehiez kapcsolódó relikviáknak. Így hitelességük miatt sem kell túlzottan aggódni. Amit e mai bejegyzéssel jelezni akartam, az a szükséges óvatosság, amivel az archív tanúságokat kezeljük. Dudnunk kell kritikával megvallatni az időt, mert csak így hagyhatunk mi is hiteles nyomokat magunk után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése