És lehet, hogy akkor tudta is...
Aztán belefeledkezett a fotóművészet mélyebb, felszín alatti rejtelmeibe és úgy láttam, hogy a felismeréstől visszahőkölt. Sokan vagyunk így: minél többet tudunk, tapasztalunk,annál nagyobb bennünk a riadalom, hogy valamit elrontunk, hogy nem váltjuk be a hozzánk fűzött reményeket...
Így van-e ez vagy sem, pontosan nem tudhatom. De most, hogy barátai sugallatára fölfedeztem jól szerkesztett oldalát (FÉNY képek), s végignéztem, miként tesz eleget meghirdetett programjának - hogy szülőfalujának életét kísérli meg részleteiben dokumentálni, hol esemény-, hol személycentrikusan -, azt kell mondanom, hogy jó úton halad. Már csak azért is, mert nem vész el abban a globalizált közegben, amit a közeli városok életvitele nyújt a képírónak. Az ilyen nagyon konkrét, már-már földhözragadt, "aprócska" célok mindig jobban mozgósítják az alkotót, mintha ködösen elképzelt nagy dolgok után loholna.
Nézzük végig az oldal külön galériáit, s éljük bele magunkat Szenttamás életébe. A magam számára e kissé szürrealista, de dokumentárisan is jelentéses képet teszem el emlékbe. Szinte érzem a munka füstjét-gőzét, amely nem kimondottan felemelő és nem is mindig lesújtó. Az ember benne van és kész. Egyszer csak kievickél belőle. Még nyújtja az időt, mert nagyon pontosan tudja, hogy ezt és ezt még el kell végeznie, talán ha túl hamar abbahagyná, azzal a lemondás oldalára állna. Ezért inkább tetéz, ma mindig annyit végez el, amennyit bír, és még egy kicsit, a ráadást sose bánjuk, mindig örvendjünk neki, mert azt tiszta szívvel adhatja az ember. Az tőle származik - a szívéből.
Számomra ez a túlóra értelme, s e gondolataimban megerősített Alpár fotója. További kiemelt képeit a Káfé főnixben láthatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése